Szinérváralja, 1909 (6. évfolyam, 1-51. szám)

1909-09-14 / 36. szám

(2) 36. szám.

SZINÉR VÁR AL A

1909. Szeptember 14.

kedőre, az iparosra, a vállalkozóra nézve, de az ember egészségére, életére való reklámozás, különösen pedig mikor az nincsen igazságra alapítva, egyszerűen undorító és megvetni való dolog.

Egyik igen t. előfizetőnk, ki szintén ebben a kérdésben fordult hozzánk, csodálkozását fejezi ki azon, hogy az orvos-egyetem tudós tanári testületé nem foglal el álláspontot nevezett orvos úrral szemben és nem tájékoztatja igy a nagy- közönséget. Ennek pedig igen egyszerű a magyarázata. A világon ugyanis semmi sem hajtaná annyira a reklám-orvos ur kisded penzmalmára a vizet, mint ez, mert akivel egy egyetem tanári kara foglalkozik, annak már legalább »valakinek« kell lenni. Ez az ur — ha jól tudjuk — már Kolozsvárott is, Budapesten is próbáit kopogtatni a klinikák kapuin, csakhogy nem azzal az őszinteséggel és azzal a szándékkal, mint ahogyan az olyan igazi tudósok szoktak, kiknek sikerült a tudományos kérdések egyikét-másikát akárcsak egy lépéssel is tovább vinni. Ámde az igazi tudósok hamar átláttak a szitán, hamar megismerték emberüket és nevezett ur kipottyant oda — ahová való.

Persze ő erre azt mondja, hogy irigylették a »nagyfejüek« az ő dicsőségét! Feltéve, de meg nem engedve, hogy ez csakugyan igy lett volna, miért nem fordult a külföldi tudósokhoz. Avagy talán a világ összes tudósai irigylették volna az ő dicsőségét? Dőre beszéd! Pasteur nem is volt orvos, még’s a veszettség elleni védőoltásaival elsősorban az orvosi világ elismerését vívta ki és a párisi tudományos egyetem orvosi kara disz-doktori diplomával tisztelte meg.

Ha az orvos urnák sikerült volna a Comain- ban egy olyan szert előállítani, melynek azok a tulajdonságai vannak meg, amit ő öles reklámhirdetéseiben felemlít, úgy bizonyára a világ orvosi kara ragadta volna meg elsősorban az alkalmat, hogy őt olyan módon és úgy ünnepelje, ahogyan azt meg is érdemelte volna.

Magyarországban évenként 75—85.000 ember hal el tüdővészben. Javarészt életének leg- munkabiróbb szakában. Eltekintve a legdrágábbtól, az emberélettől, közgazdaságilag is óriási veszteséget okoz ez a rettenetes járvány. Közepes számítás szerint, évente csak 200 munka- naüot naDi 2 korona keresettel számítva, ez évi 42 millió korona pénzveszteséget jelent az elhaltak révén. Hol van még az ápolásra, gyógyszerekre, orvosokra, fokozottabb táplálkozásra fordított költség! És most tessék elképzelni, hogy jön egy ember, aki azt mondja: Nekem sikerült egy olyan gyógyszert felfedeznem, mely ezen rettenetes ember- és pénzveszteséget legalább a harmadára tudom redukálni! Elképzelhető-e, hogy akadna ember fia, ki térdet-fejet ne hajtana ez előtt a nagy tudós előtt! Elképzelhető-e, hogy a tudomány művelésében, az emberszeretet szolgálatában megöregedett, tetőtől-talpig nyílt és becsületes emberek irigységből ne engednének érvényesülni egy embert, ki felfedezésével egyszeriben elhomályosítaná az eddig ünnepelt szellem-óriások valamennyiét egyenként és együttvéve! Ugyebár ezt elképzelni nem lehet. Viszont

tárczáját, kopogtatott a pinczérnek, fizetett és í elment. Mikor kiért az utczára, a jó hajnali levegő megcsapta sápadt, sovány arczát s mély lélegzésekkel hazafelé tartott. Otthon megmosdott, rendbeszedte ruháját s ismét kávéházba ment reggelire. Tizenegy óráig lapozgatta az újságokat s úgy tett, mintha olvasná őket, pedig dehogy olvasta őket, ott járt az esze Jolánnál. Tizenegy órakor fölugrott helyéről, a legközelebbi bérkocsi állomáson bedobta magát egy kocsiba s szinte remegő hangon kiálltotta a kocsisnak:

— Rottenbiller-utcza 18.

Mikor a konflis baktatott vele, úgy érezte, mintha a kerekek a szivén gurulnának végig s alig vette észre, hogy megállt a konflis a kapu előtt. Kiszállt, fölrohant az első emeletre s reszketve csöngetett be Jolánék ajtaján. Néhány másodpercz múlva ajtót nyitott a szobaleány:

— Jó reggelt Sándorfy ur.

— Mikor érkeztek, Mari ?

— Tegnap este.

— Jolán kisasszony itthon van ?

— Igen, de alszik, mert nagyon kifárasztotta az ut.

— Akkor majd délután jövök. Adja át kézcsókomat a nagyságos asszonynak és Jolán kisasszonynak.

— Jó, megmondom. Kézit csókolom.

— Alászolgája.

Az ajtó ismét becsukódott és Sándorfy sápadtan az izgalomtól, ment lefelé a lépcsőn.

azután, ha az illetékes tényezők arról győződnek meg, hogy a »csudaszer« érték nélkül való semmiség, melynek felfedezője orvoshoz nem méltó módon akarja a szegény betegek és hozzátartozóik reménységét felcsigázni és azt busásan kamatoztatni, akkor azután nem csodálkozhatunk rajta, hogy tovább a dologgal nem foglalkozhatnak.

A német közmondás azt tartja: »Nincsen ajtó ajtócska nélkül«, vagyis kibúvót minden alól talál az ember — ha keres. Önkéntelenül ez jut eszünkbe, ha a hosszú reklámhirdetéseknek azt a passzusát böngésszük, melyben az azt mondja, hogy a Comain különösen alkalmas — és gyógyító ereje akkor tűnik ki legjobban, ha a tüdővész egészen a kezdeti (incipiens) szakában van. Tudjuk. Csakhogy akkor meg nem kell a Comainhoz fordulnunk. Akárhány ember van, ki átmegy a tüdővésznek ezen a szakán anélkül, hogy csak sejtené is, hogy minő rettenetes betegség küszöbén áll. Véletlenségből azonban úgy alakulnak a körülmények, hogy mondjuk jobb pénzügyi viszonyok közé jutván, jobban táplálkozik, vagy éghajlatot változtatván, más vidékre költözik, más foglalkozás után lát, más életmódot él stb. már aszerint, ahogyan az ember körülményei változnak. Az ilyen ember szépen kigyógyul a tüdővészből. A tüdőben hegek képződnek. Néhai Mihalkovics tanár ezt mindig emlegetni szokta tanítványainak, ha véletlenül ilyen heges tüdő került boncoló kése alá. A véletlen sors iróniája úgy hozta magával, hogy az elhunyt tanár tüdőjében is voltak ilyen hegek. Tehát ő sem tudóit róla, hogy valaha tüdővészben szenvedett volna.

Minden orvosnak vannak olyan betegei, kik gyanús, tüdővészt mutató betegségekből szinte maguktól — szépen meggyógyulnak. Itt könnyű a Comain befecskendésekkel (150 befecskendezés á 2—5 írt.) hencegni. Tessék ott verni a mellét, ahol ökölnyi cavernák (a roncso- láslól származó üregek) vannak a tüdőben, ahol a magas lázak elcsigázták a beteget, aláásták életerejét. Ilyeneket tessék meggyógyítani 1 Akkor azután levesszük kalapunkat, térdet és fejet hajtunk a nagy tudós előtt, akkor azután övé lesz a dicsőség, mely mellé a kitüntetések és az anyagi elismerés olyan óriási halmaza fog társulni, hogy szinte szédületes dolog még csak el- j képzelni is! De ha a 150-ik befecskendezés után sem javul a beteg állapota, hanem szemlátomást rosszabbodik, ha a beteg már maga megunta az örökös hiábavaló biztatást, ha reménye fogytán van, csakúgy mint a hozzátartozók erszénye, akkor azt mondani: »Sajnálom, későn hivattak!« ez olyan fogás, mely Budán a Gerstl mámi, vagy mi a szösz nevezetű csudaasszony (akinek szintén van egy hírneves theája, mely éppen úgy meggyógyítja a chronikus gyomorhurutot, mint a meddőséget), szájába való. Viszont azután az is igaz, hogy Gerstl mámi nem is arrogálja magának a dicsőséget, hanem beéri az obulusokkal, melyek az emberek butasága révén elég szép számban gyülekeznek nála.

A »szanatórium« meg az »ambulatorium« ne tévesszen meg senkit. Ez is a reklámhoz tarDélután ismét fölment, úgy fél négy felé, becsöngetett s ismét a szobaleány nyitott ajtót.

— Későn tetszett jönni. Nincs itthon a kisasszony.

— Nincs itthon ? — és néhány másodperezre elakadt a szó a torkán.

■— Mikor ment el ?

— Ezelőtt egy félórával.

— Hova?

— Nem mondta a kisasszony.

— Jó, majd eljövök máskor.

Mikor leért az útezára, forogtak vele a házak s úgy érezte, hogy az egész utcza ő rá dől. Nem tudta most, hogy mit csináljon, ösztön- szerüen megállt a kapunál és várt, hogy mit, maga sem tudta. A lábai gyökeret vertek ott, tehát megállt. Félóra múlva női lépések és férfi topogások ütötték meg a fülét. Benézett a kapun s Jolán egy szikár szőke fiatalemberrel karonfogva sétált kifelé. Sándorfy arcza bíborvörössé vált, mikor megpillantotta őket s úgy tett, mint egy házbeli ismerős, kalaplevéve köszöntötte Jolánt. Jolán diszkréten visszaköszönt s aztán odaszólt vőlegényéhez:

— Villanyosra ülünk.

Sándorfy szemei előtt pedig elborult a világ s csak ez csengett irtózatosan a fülébe :

— A kisasszony nincs itthon.

tozik. Ma a szanatóriumnak meg az ambulatoriu- mok divatját éljük, ezt kell tehát kihasználni!

Barnum és Baley — a világhírű reklámcég — végig bolondította az egész földgömb népességét. Mindent csak a reklámmal. Hiába volt ellenük minden hírlapi támadás. A reklám olyan nagy volt, hogy elemi erővel tört utat magának a dőre, hiszékeny emberek garasaihoz.

Azt mondja az arab közmondás: El dsununi fununi akallahum arbain« (Van bolondság legalább is negyven). Úgy látszik tévedett a jó arab. Még több is van. Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy nincsen bolondság követők nélkül. Mi pedig addig elszomorodott szívvel olvashatjuk tovább a tüdővész okozta nagy halandóság rettenetes statisztikáját és várjuk szorongó szívvel azt az igazi tudóst, ki a tüdővész elleni igazi gyógyszert felfedezte, de hogy az nem dr. Wettenstein és nem az ö Gomainja, az olyan bizonyos, mint kétszer kettő négy.

Mindennapi történet.

— Ilyen is lehet a jövő. —

Nemrégiben egy állás nélkül szűkölködő ügyvédjelölt lőtte magát mellbe, pár nappal később egy diplomás tanár lopott éhségtől kényszerítve 10 koronát egy kofától, a minap egy főiskolai hallgatót értek gyümölcslopáson s legutóbb — szt. István napján — egy szegény egyetemi polgár nyitotta fel szállásadója lakását, hogy faluról feljött anyját, a mindenét reá áldozó parasztasszonyt tisztességes ágyba fektethesse. Csupa urnák készülő fiatal ember, kiknek mindegyike bizonyára jeles eredménnyel végezte tanulmányait, gazdag reménységgel indult a jövőnek, álmaiban hires, gazdag embernek látta magát, vagy legalább is olyan helyzetben levőnek, hogy elaggott szüleit is segítheti, istápolhatja. És letörtek a kezdet kezdetén, mielőtt még küzdőknek állhatták volna be az élet harczában törtetők közé. Az álnok hazug

ígéreteket lelketlenül eltorzította a csalfa vüfflság. Most nyíltak meg az iskolák kapui, száz meg száz szülő Íratta be fiát a különböző iskolákba, telve reménységgel, aggó félelemmel. Számosán vannak kőzülök, kik utolsó filléreiket, véres verejtékkel keresett, zsugorogva összekuporgalott pénzecskéjüket adták áldozatul, csakhogy fiukból urat nevelhessenek. Pedig lehet, hogy a fiának sem tehetsége, sem kedve nincs a tanuláshoz. Csak átvergődik nagy nehezen pár osztályon s lesz belőle dijnok a városnál, vagy a vármegyén, ha véletlenül van protekeziója. Lesz belőle éhbérért dolgozó se ur, se paraszt, lesz belőle szellemi proletár. Aki hozzáférhető, mert rá van szorulva; megvesztegethető, mert pénzéhes ; eladó, mert ára nincs; minden perezben elbukandó, mert úrrá lelt lelki és anyagi javak nélkül.

Ebből az osztályból kerülnek ki a bélyegtolvajok, közpénzek sikkasztói, a korcsmái hlicz- czelők, az Alfonzok, a Kecskeméthy Győzők, az öngyilkosjelöltek. Akiket az úri társaság be nem fogad, mert nem urak; az iparos és polgári körök elutasítanak, mert urnák tartják őket. S ezen a sok szerencsétlenen lehetett volna segíteni. Csak iparossá, kereskedővé kellett volna neveltetni őket. Ma ez a két pálya az, melyen a szegény fiú kiemelkedhetik a tömegből, szerezhet magának jólétet, tekintélyt, vagyont. És függetlenséget, a legteljesebb mértékben való függetlenséget.

Ma, amikor a magyar ipar egyik-másik szaka valóságos iparművészetié fejlődőit ki, a tehetséges, szorgalmas, kitartó emberek előtt óriási perspektíva áll, nyitva van előtte a jelen és a jövő. A Thék Endrék, a Mátrai Gyulák, Jungfer Gyulák ezentúl fognak a társadalomban megszaporodni, ezután fognak vezetőivé válni az ipari állammá átalakulandó Magyar- országnak. És ha nem is válnának vezetőkké, lesznek a magyar ipar derék közkatonái, a tár-