Szinérváralja, 1909 (6. évfolyam, 1-51. szám)

1909-08-31 / 34. szám

34. szám.

(2) 1909. Augusztus 31.

SZINÉRVÁRALJ A

Az idei jó közepes termés mindenesetre lendíteni fog még mindig beteges pénzügyi viszonyainkon s igy remélhetjük, hogy lassan-lassan kievickélünk abból a gazdasági válságból, mely immár évek óta megbénítja iparunk s kereskedelmünk tovább fejlődését.

Pusztulunk, veszünk ...

Ingadozó léptekkel hagytam el a hajót Fiúméban. Még úgy éreztem, hogy a szárazföld is himbálódzik lábaim alatt, mint a nyugtalan hajó, mikor a parton egy jókora csapat embert láttam összeverődve, mint hőségben a juhokat, kik közül a legtöbbnek szomorú volt arcza.

Csak olyik mosolygott, midőn látta, hogy mily örömmel tántorgunk kifelé a hajóból.

Volt elég időm a vasútra szállásig, hozzá- jok szegődtem, mert lesoványodott arczokban, a kopott, rongyos mándlikban magyarokat, kivándorló véreinket sejtettem.

Magyarok voltak egy szálig. Asszonyok, férfiak vegyesen az ország megyéinek nagy összevisszaságából. Azok közül valók, akik már megjárták Amerikát, de hazatolonczolták őket.

Deportált magyarok szegények.

Szörnyű története van ennek a kifejezésnek attól a perctől, ahogy Amerikában kikötöttek, addig, mig Fiume mólóján megpihenhettek. Koldusokká váltak teljesen, telve betegségekkel, megöregedtek, megfogyatkoztak. A hosszú ut alatt, Brazíliából tolonczolták őket haza, meghalt két asszony, egy férfi és kilencz gyermek közülök. A többi is inkább templom pitvarába való koldussá rongyosodott, mintsem még egyszer munkába állhasson.

Mint minden kivándorlónak New-York és a többi város-kolosszus volt az ő vágyuk is.

Az uj bevándorlási törvény azonban már a kiszálláskor utolérte őket. Kevés volt a pénzecskéjük. Abból lefogtak 4 dollár bevándorlási adót és követeltek még bemutatásra 25 dollár biztos pénzt. 25 dollár (125 korona), melyik ki- j vándorlónak hever a lajbi zsebében ? Néhányan svindliztek közülök, már ahogy a magyar paraszt tud svindlizni. azok munkához jutottak. Ok pedig, minthogy felelősséget vállalt értük egy ágens, Braziliába hajóztak.

Még akkor nagy csapatot alkotlak. Azóta felényire apadt a táboruk : a szénbányák rettenetesen megtizedelték őket.

Sorsuk Brazíliában, ahogy elbeszélték, baromi volt. Naponként húsz órát dolgoztak a föld alatt. Fizetést alig látlak, eledelük szénporos kenyér és marhaháj volt. Nagy nehezen, keservesen megtudtak szökni a bányákból s őrültek, mikor az amerikai rendőrség, mint vagyontalan csavargókat hazatolonczoltatta őket.

Ez volt a deportált magyarok előadása, mig a Zrinyi-térre nem értünk, hol Nagyboldogasszony napja lévén, betértünk a templomba, megnyugvást szerezni.

A magyar kormányt és a nagy társadalmat égbekiáltó vádak terhelik minden csöpp vérért, mely Amerika földjén elhull, minden perezért, melyet a kicsábitott s elhagyatott, pusztuló magyarok kint átszenvednek. A legtöbb nemzet gondoskodik idegenben is kivándorolt fiairól, az összetartásával szónoklataiban dicsekvő magyar kisujját sem mozdítja meg testvéreiért.

Az osztrákok egyesületei az ó- és az uj-világ minden kikötőjében, minden nagy gyár-városában tartanak bizalmi férfiakat, kik atyai szeretettel figyelik a kivándorlónak minden lépését, minálunk — csak az asztaltársaságok virulnak.

ügy is nézünk ki, mint a viharverte, szétszórt kévék. Pusztulunk, veszünk!...

Szt. István nap rejtelmei.

A Kertész vendéglőjében két ur beszélget. Az egyik Szent István napján Budapesten volt és most éleményeit adja elő.

— Igen, kedves testvérem az Urban, fönt voltam hazánk szép fővárosában és adhatok önnek némi útbaigazítást.

— Csak adjon.

— Verőfényes, szép, meleg nyári nap mosolygott le az ezerszámra megjeleni idegenekre ...

— Elég szépen kezdi.

— Most még a Szt. István nap nap hatása alatt állok. Miként egy lelkesült hazafihoz illik, én is átmentem Budára, megnézni a Szt. Jobbot.

— Na és látta ?

— Láttam és éreztem.

— Mit érzett ?

— Éreztem a zsebemben egy idegen jobb kezet, amely épen készült emelni az erszényemet.

— Cccccccc I .. . . és nem szólt a rendőrnek.

— Minek? Akkor mind a kettőnket bevisznek és én nem látom a körmenetet. E helyett jól nyakonvertem a barátságos idegent, aki most már más zsebek után nézett.

— Maga praktikus ember.

— Úgy van. Délután kimentem a lizsébe.

— Hová?

— A lizsébe. Pesten a ligetet most franciásan lizsé-nek hívjál^

— Nem rossz. És mi volt a lizsébe?

— Na, lehet ott is mulatni. Bementem egy nyári kávéházba és rendeltem egy világos kávét habbal. Sz’ tudja, szeretem a pincér urakat ugratni és úgy rendeltem a kávét: »kérek egy világos kávét habbal — a hab alul legyen I«

— Mit szólt a pincér ?

— Nem szólt semmit, de ő is beugrasztott. Hozott olyan kávékinézésü valamit és bár a hab fölül volt rajta, olyan ize volt mint a lábviznek. Harmincötkrajcárt fizettem érte.

— Látja, minek kezd a pincérekkel ?

— Nem baj. Jó kedvüen sétáltam a lizsé- ben és élveztem a természet fenséges szépségét.

— Miért beszél olyan költői nyelven ?

— Azért, mert ezen sétám alkalmával találkoztam egy meseszép hölgyikével, aki barátszánalmat adhatjuk nekik. Azzal pedig nem sokra mennek. Azt nem lehet apró pénzre felváltani, azon még csak egy félkiló kenyeret sem vehetnek.

Van azután arra is eset, hogy még szánalmunkat sem adhatjuk, mikor a kötelesség azt parancsolja, hogy a szivünket hallgattassuk el s csak rideg ténynek alapján mondjunk Ítéletet.

Ha nem untat titeket — folytatta a biró — elmondom egy szegény ördögnek a históriáját, akinek az esete eléggé megvilágositja azt, hogy az élet e szánalmas nyomorultjaival szemben mennyire tehetetlenek vagyunk, mikor arról van szó, hogy megmentsük őket.

Nem tudjuk őket megmenteni, csak elitélni. És nincs is jogunk máshoz, ha csak nem akarunk lesülyedni az emberi romlottság ama végső lépcsőjére, a melyen ők állnak, vagyis ha kifogásolni merészeljük a meglevő, állítólag igen jó társadalmi rendet.

El kell Ítélni őket és legfeljebb az elitélés után sajnálhatjuk meg őket.

És nincs a világnak az a Shakespeare-je, aki olyan drámaírói biztossággal tudná a hőseit oda pörgetni az akasztófa elé, mint a hogy ezek a szerencsétlenek ássák meg nap-nap után a maguk sírját; igy van és nem lehet rajta segíteni.

— Minek is segíteni — szólt közbe a katona. így is sokan vagyunk. Mi lenne, ha legalább fele az emberiségnek nem pusztulna el gyorsan és biztosan.

— De persze, te nem szeretnél az emberiségnek ehhez a pusztuló feléhez tartozni.

— Nem, hanem akit Isten oda soroz be, az nyugodjék bele a változhatatlanba.

— Bele is nyugszik a legtöbb! És az áldozatok nagy része, hidd el, valóságos hősiességgel küzd, amig bírja a küzdelmet. Mi, akiket az élet kissé mégis elkényeztetett, mi, azt hiszem, nagyon kevés ideig birnók ki ezt a napról napra megújuló küzdést a létezésért; ezt a küzdelmet az éhenhalás vagy a megbolondulás ellen. No, de nem akarok holmi általános doktrínákat fejtegetni előttetek. Csak egy szegény szerencsétlenről akarok elmondani egyet mást, egy olyanról, akinek jó eleve meg volt Írva, hogy az életben csuful el kell buknia.

Az élet nyomorult proletárja volt, akit a végzet trágédiájanak utol kellett érni. El kellett buknia és nekünk kellett őt elbuktatnunk, — nekünk, akik sajnáltuk, de hiába, nem lehetett rajta segíteni.

Ti talán el sem hiszitek, hogy vannak becsületes gazemberek is, akiket szívből sajnálunk és kiket mégis el kell Ítélnünk. Valamint azt is aligha hiszitek el, hogy néha az az elitéit nyomorult rab nemesebben gondolkozik, mint egy csomó méltóságos vagy kegyelmes ur.

Az az elitéit rab is ilyen volt, akiről beszélni akarok.

Balázs Jánosnak hívták, valami fürészgyár- ban volt alkalmazva; a gyár üzeme rossz volt,

ságosan reám mosolygott. Pesten ezeket a höl- gyikéket angyalkáknak hívják.

— És, és? ... .

— És én visszamosolyogtam reá, olyan bájosan, ahogy csak tőlem kitelt.

— Nem szégyenli magát hét tagú családapa létére ?

— Hja, ezt maga nem érti 1 A fenséges természet ölében voltam, körülöttem zajgott a nép, a sokaság, az angyalka csábosán mosolygott reám és imádott nőm — távol volt tőlem.

— Értem, értem.

— Az angyalka megszólított. Képzelje, azt kérdezte tőlem: *ugy-e magácska vidéki?«

— »Igen« — feleltem én. Mire az angyalka elmondhatatlan bájjal igy sóhajtott fel. »Istenkém, én imádom a vidékieket, azok nem olyan csibészek minta pestiek!«

— Különös angyalka volt.

— Ezt maga nem érti!

— Elmentünk aztán vacsorálni. Mondhatom magának bár sovány volt az angyalka úgy evett, mint egy farkas és úgy ivott, mint egy gödény. Kilenc forint harminc krajcárt fizettem a vacsoráért. Aztán voltunk Ös-Budában és még egy csomó elmaradhatatlan Szt. István napi helyen. Mondhatom magának, nagyon jól mulattam csak közben valami nagyon megható dolog történt velem.

— Ugyan ?

— A huszonkettedik spritzelnél a angyalka egészen őszintén elmondta nekem élettörténetét. Ennél szomorúbb dolgot még sohasem hallottam. Tudja, úgy sírtam, mint egy állat.

— A többit ne is mondja. Maga tényleg egy állat.

— Mit mond ?

— Azt, hogy maga a huszadik század legnagyobb marhája. Majd én folytatom a maga meséjét. Magát meghatotta az angyalka éllettör- ténete, szüleinek és testvéreinek nagy nyomora és lenge bájjal átadta neki azt a pénzt, amit magától kért.

— Szóról-szóra igy volt.

— Na lássa. Ezt onnan tndom olyan jól, mert Pesten én is igy jártam már egy angyalkával.

— De mikor olyan ártatlan, szép kék szemei voltak.

— Jó, jó, magát alaposan behúzta az az angyalka és ha ki nem fizeti a feketémet, elmondom az ügyet a feleségének.

— Jó, kifizetem a feketéjét.

(Csörömpöl a pincérnek).

Pinty Urfl.

HÍREK.

Dr. Földes Béla, kerületünk illusztris képviselője szeptember 1-én délután 1 órakor a Központi vendéglőben tartandó banketten beszámoló beszédet mond. Óhajtandó, hogy szavazó polgáraink minél nagyobb számmal vegyenek részt a banketten.

elbocsájtottak egy csomó munkást, köztük ezt is. Napról napra járt az igazgató nyakára, de hiába volt.

Nem volt már betevő falatjuk sem és ekkor elment utoljára s ekkor megint kikergették.

Mikor kijött az igazgató szobájából, a mellette való szoba asztalán ott találta az igazgatóné aranylánczát. Ellopta ; megtalálták nála, nem is tagadott el semmit, elitélték hat hónapra.

— Azért loptam, hogy Ítéljenek el, — mondta a véglárgyalás befejeztével és azután mosolyogva jelentette ki, megnyugszik az ítéletben.

Mosolygott a szegény emberek alattomos, ravasz s mégis kihívó mosolyával, melyből sokszor annyi gúnyt és megvetést lehet kiolvasni minden társadalmi rend és minden jó kabátu úri ember iránt.

Én legalább ilyesmit olvastam ki a mosolyából, pedig hát ezt a mosolyt nem a megvetés kergette már akkor arra a fakult arezra, hanem a közel jövő biztos tudata.

Mosolygott rajta, hogy őt mi elitéltük, holott tudta, hogy másnapra már oly szabad lesz, mint a legszabadabb madár, amely a felhők közt szárnyalhat.

Másnapra felakasztotta magát. Börtönében, a pricscsen egy ceruzával irt levél hevert. Elég érdekes, mert őszinte. A halál előtt közvetlen nem igen szoktak hazudni. Itt a levél is majd felolvasom.

— Nem tudom, miért hiszem, de hiszem,