Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-09-08 / 37. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési Arak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona .00 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint UO fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváratjára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közliiuk. = Századunk fiai. Ha szemügyre vesszük társadalmi viszonyainkat az egész vonalon, úgy minden önhittségünk mellett, amelyre az elért kultúra magaslat jogosítani látszik, restelkedve kell bevallanunk, hogy bizonyos irányban a haladás csekély, túlságosan csekély volt; hogy bizonyos tekintetben az emberiség még igen alacsony, csaknem a legalacsonyabb fokon áll; hogy a jóravaló- ság, a nemesbülés tökéletesbülése — tekintettel az emberiség összeségére — nem járt az erkölcsi érzék lényeges fejlesztésével, mert hiszen a hatalommal rendelkezőket mai napig se kérdezték még meg, mi a neve e lejtős ut utolsó állomásának s nem törődtek vele, hasznosak-e erkölcseink népünkre vagy sem. Az első emberpárról szóló hagyomány a jó és rossz közti különbség körül forog. Sokkal tovább jutott-e a paradicsom lakóinak tizenötezer millió utpda e két fogalom megkülönböztetésében? És ha igen, alkalmasabbak lettek-e az emberek a kisértésnek való ellentállásra ? A bűn csábításai elleni dacerő nem izmosodott, nem fokozódott. A kuliura haladása nem akadályozta meg a gonoszságokat, bűntényeket. Sem a dogmái külön- félesége mellett mindig ethikai célok felé törekvő vallás, sem a görcsös kísérletek az igazság keresésére, sem pedig a folyton sötétben tapogatózó filozófia nem voltak képesek az emberi érzést annyira nemes- biteni, hogy a gonosz, természeténél fogva, megvettetnék és a tudományok ezerféle vívmányaikkal, a közgazdasági javításokkal egyetemben, nem teremthettek oly társadalmi helyzetet, mely csak egyetlen osztály előtt feleslegessé tenné, hogy megen- gedhetlen eszközökkel ne javítaná a körülmények adta tényleges viszonyokat. Bűn és erkölcstelenség uralkodnak a társadalom minden rétegében, mindenki saját >én«-jét, rangját és titulusait akarja fitogtatni s igy áll be a dekadencia s a büntető törvényszék a műveltségi rétegek minden kategóriájú képviselőit idézi jkorlátai elé. Mindenki sérelmeket talál, mindenki panaszkodik és senki áincs megelégedve a fennálló renddel és a tervezett újításokkal; s vájjon miért? Az egyik a másikat teszi felelőssé, éppen akkor, midőn jelenségek, sőt cselekmények is, untig bizonyítják, hogy nem egy, nem kettő, de valamennyien hibásak vagyunk és azért bűnhődnünk kell — mégis napról-napra várjuk a megváltás angyalát, aki csak nem akar megjönni. Látjuk a rossz hatásokat s még se jut eszünkbe, hogy megakadályoztatásuk végett okaikat kutassuk. Minden körülöttünk elveszti tekintélyét és különösen a személyi és tekintély mindinkább csökken. Lehet-e ezen csodálkozni, ha látjuk, hogy azok, akik születésük, állásuk és rangjuk révén tekintélyt igényelnek, azt hivatalos vagy magánéletit tevékenységük és magaviseletük által önmaguk eltiporják? Sem az állam, sem a hivatal, sem a rang önmagukban nem óhajtják meg a tekintélyt, mert ha az azokban működő egyének jelleme nem megfelelő, tehát rosszul látják el hivatalukat, úgy csakhamar gyöngítik az államhatalmat, sőt aláássák a nemzetek existencziáját is. Tévedés hinni, hogy a múlt és a mostani század emberei valaha megtámadták volna a fennálló rendet és annak intézményeit, mert mindig csak a működő személyek ellen keltek ki s jogosan látván, hogy a hivatalt viselő egyén hivatásával azonosította magát és annak tekintélyét és befolyását többnyire saját céljaira aknázta ki. Az emberek istene régibb időben, amikor az erkölcsi sülyedés kezdetét vette, a pénz volt, épp úgy, mint ma, mikor a pénz csak az élvezet eszköze. Mindenki érzi, hogy beteg a társadalom, de nincs senki, aki meggyógyítaná. A méreg, melyet századunk méhében hordoz, annyira behatolt az emberek szivébe és leikébe, hogy nem képesek tőle szabadulni. Amerre a szem tekint, mindenütt sülyedést észlelhetni; korunk fia, ki imádja a pénzt és rabja az élvezetnek, alig fog már változni, s ha általában lehet szó a megmentésről, úgy arra kell törekedni, hogy az utódokat mentsék meg, még pedig minél előbb, mert különben csakugyan késő lesz már eső után a köpenyeg. Közgazdaságunk és a nők. Az egész müveit világban folyamatban lévő nőemancipáció mozgalom főcélja — köztudomás szerint — a megélhetési viszonyok megkönnyebbítése. A merész újítók e cél elérésére a nőket azokra a pályákra kívánják terelni és tényleg igen számos esetben terelik is, melyeken eddig csak férfiak működtek. Csodálatos, hogy az emlitett főcél eszközéül nem a természetes irányt választják, t. i. azt, mely a nők természetes munkakörébe vág. Még tüzetesebben meghatározva, miért nem adnak a kenyérkeresetre szorult nőknek olyan munkát, mely nekik való és amelyet már akkor is végezA „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. A százhuszas. A százhuszas ott állt a nemzeti muzeum előtt. Piros sapkája kihívóan villogott a déli nap sugaraiban, a nikkelszám tündöklőén ragyogott a százhuszas homlokán, de ő maga elborultan, sötéten, mereven nézte az utcát. A sürgő-forgó tömeget, mely ügyet sem vetett rá, csak futott a maga utján és miközben ezeket nézegette, elmerengett azokon a régi szép időkön, a mikor még nem volt telefon, mely elette a szegény hordárok elől a kenyeret, — mely ráfeküdt a városra a maga végtelen nagy hálózatával, mint valami mesebeli polip — agyondrótozva, agyonfojtva ölelésével a szegény ártatlan hordár- fajzatot. Nemcsak keresete csappant meg a száz- huszasnak, a mióta dróton állapitolták meg immár a szerelmesek a titkos találkák idejét, de tekintélye is. Legalább otthon. Azelőtt ő volt az ur a házban és amikor este lerakta az asztalra keresetét — akadt közte nem egyszer bankó is — hát csak siettek kedvében járni, papucsot, kabátot meg miegymást ráhúzni és alig, hogy belesüppedt a retega karosszékbe (még boldogult Lenesi néni hagyta rájuk) már olt párolgott előtte a zsíros rizskása, meleg szerettei ölelve körül az illatos libacombot. Most azonban, hogy beütött a nagy krach, egészen más világ járta a kis lakásban. Egyre fogyott, csökkent a tisztelete, már csak per öreg beszéltek róla és bezzeg Sarolta, legnagyobb leánya, nem igen sietett este az ételt elébe rakni, ha véletlenül egy uj kalap próbálásával volt elfoglalva. Mert nem kell ám gondolni, hogy a százhuszaséknál azért valami nagy szomorúság járta volna. Dehogy is. A leányok szépen felcseperedtek, egyik a belvárosban dolgozott Madame Spitznél (legelső kalapos, párisi minták) a másik, az meg pláne szalonhölgy volt a Braun szalonban, hová tudvalevőleg a Lipótváros összes számottevő tényezői jártak. Persze, mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a százhuszas tekintélye alaposan megcsappanjon. Fájt is az öregnek ez a mellőzés, de hát mit tehetett ellene, mikor kétségtelenül bebizonyított igazság, hogy szél ellen nem forog a malom. Lehet, hogy ezek a gondolatok foglalkoztatták most is, e rekkenő déli hőségben a hordárt, mikor egyszerre csak egy diszkrét, halk szisze- gés ütötte meg a fülét. És mint a csatamén meghallja a távoli puskák halk recsegését, azonképen meghallotta az öreg hordár is a jelt. Körültekintett. Csakugyan ott a túlsó sarkon, egy gavallér állt, levéllel a kezében. Gavallér, mert sárgacipője, monoklija és aranyfogantyus sétabolja volt. Miniszteri titkár vagy sikkasztó, az mellékes, fődolog a gavallérság külső szimbóluma. A százhuszas arca felderült. Végre megint egy misszió, mely méltóságával összefér, mely őt a régi múlt legszebb napjaira emlékezteti. A megbízatás gyorsan történt. A méltóságos ur berregett valamit, mint egy elromlott wekker óra, de hisz nagyon mindegy volt, hogy mit beszél, fődolog, a levél, meg a hozzá mellékelt két korona. Az öregnek szinte lüktetett a szive öröméhen íme, hát mégis csak van még szükség ő rá is. És szinte kajánul, gúnyosan mosolygott fel a házak felett elhúzódó dróthálózatra, mint valami hadvezér, aki vert ellenség fölött tart szemlét. De hát a forintért meg kell szolgálni. Megtekintette a címet. Elolvasá másodszor is, azután elsápadl. Egy hirdető oszlopnak dűlt. Nem, gondolta magában, valószínűleg csak elszédült és azért jár félre a szeme. Harmadszor is elolvasta, most már lassan, higgadtan, betűzve. Semmi kétség. A levél a leánynak szólt. A nagyobbik- nak. Akire csak mint valami szentre mert fölnézni. Akit soha még gondolatban sem mert megsérteni. És most. . . . Oh, ő szakember volt ezen a téren. Neki nem kellett megmagyarázni, hogy mit jelent az ilyen finom hajtású, címeres levél, Rendben van. Büntetlenül az ilyesmit azonban nem hagyja. Fel fogja bontani a levelet, meg fogja tudni, hol, mikor lesz a találka, azután elmegy oda és irtóztatos lesz, amikor puszta két öklével fog szétvágni közöttük. . . .
