Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-04-28 / 18. szám
**ü április 28. — 18. szám. Ötödik évfolyam. SZINERTARALJ1 TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. F.Iőfizetési árak : Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyílttér soronkint 40 fillér. Megj elenik minden kedden. I A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizétési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Cigányok. Egy véres dráma epilógusának izgalmai tartják nagok óta fogva egész Magyar- ország lakosságát. Keveset mondtunk, egész Európa újságolvasó közönségét. A dánosi vérfürdő végtárgyalása folyik napok óta a fővárosban s hihetetlen prespektivát nyújt a honi állapotokra vonatkozólag. A tárgyaláson felvetett kérdések, de különösen az azokra adott válaszok, egy teljesen idegen, lehetetlen világot tártak a közönség elé, mely kétkedve hallgatta, de amit a külföldi tudósítók annál nagyobb örömmel tálalnak fel olvasóiknak. Micsoda örömmel küldhették szét e tárgyalásról szóló közleményeiket. Hogyne, hiszen ismét rúghatnak egyet hazánkon, s ez alkalommal alaposat is. Mert ugyan melyik országban volna lehetséges, a Balkán államokat sem kivéve, hogy annak területén megtüressék egy nomád életet folytató néptörzs, melynek egyetlen, a bíróság előtt bevallott foglalkozása a lopás, rablás és emberölés?! Nálunk a cigányok ebből élnek, ők maguk vallják akkor, mikor vallomásaikkal enyhítő körülményeket keresnek súlyos bűnükre. Egy kultur állam, melynek belsejében egy néptörzs vándorol ide oda, anélkül, hogy róluk hivatalos tudomást lehetne szerezni. Születésüket, halálukat nem veszik tudomásul, neveltetésükkel, foglalkoztatásukkal nem törődik senki. Mindenkor a társadalom élősködői s rettegett haramiái. Olaszországban a brigantik valamikor fényes korszakukat élték. Mindenki előtt rokonszenves volt ténykedésük, annál is inkább, mert a gyökerüket a népben találták. Hiszen a nép fiai, sokszor aristokra- ták is, állottak a brigantik sorába. De a kultúra nem tűrhette meg őket, lett légyen szereplésük még oly rokonszenves, s Írtak róluk bár száz meg száz hőskölteményt. S ime, mi eltűrjük, hogy hazánkban keresztül-kasul vonuljon egy éhes, rongyos, vad, minden tettre kész, a keletről ide szakadt népfaj, mely minden törvényt, erkölcsöt mellőzve, éli századok óta lehetetlen életét? Senki sem törődik velük, s csak akkor szisszen fel a társadalom is, ha oly tetteik derülnek napfényre, mint a minő a dánosi vérfürdő volt. Oh a külföld, a vélünk mindenkor oly annyira rokonszenvező jó külföld, minő harsogó üdvrivalgással fogja fogadni a tárgyalásról szóló kiszínezett tudósításokat, minő kéjes örömmel fog vájkálni nemzeti becsületünkben, minő pokoli kárörömmel fogja barbárságunkat, visszamaradottságunkat beleüvölteni a világba. S ez egyszer — ami a legfájdalmasabb — joggal. Mert hihetetlen az a nemtörődömség, amelylyel a cigányügy rendezése nálunk már évtizedek óta vajúdik. Hihetetlen állapotok egy tényleg kultur állam éleiében. De erre is van mentség, mert hiszen a meddő közjogi viták jókkal fontosabbak egy nemzet háztartásában, semmint hogy avval törődne, hogy az országát keresztül- kasul gázoló vandál néptörzset megfékezze, azokat állandó letelepülésre kényszerítse s a többi néposztály rendes munkás életéhez szoktassa. Ezer és ezer eszköz áll az államhatalom rendelkezésére, hogy azt végre hajtsa. De legkisebb gondja is nagyobb annál, semhogy ez égető kérdést megoldja. Éhez legalább is nehány ártatlan ember életére van szükség, meg azután a külföld pokoli gunykacajára, s hihetetlen híradásaira, hogy végre felébredjen százados és káros lethargiájából s rendet teremtsen ott, hol a rend helyreállítása csendben, minden erkölcsi és anyagi kár nélkül már réges-régen végrehatható lett volna. De kellett ez a lecke nékünk. Mert a magyar csak akkor ébred öntudatra, mikor háza fölött már ölnyire csaptak ki a lángok s a menekülés szinte lehetetlennek látszik. A szelíd simogatás iránt érzéketlen, csupán a durva ökölcsapás ébreszti fel. Nohát a dánosi vérfürdő, de még inkább az epilógus, a tárgyalás, azt hisszük egynéhány ily kellemes figyelmeztetésben részesítette országunk vezetőségét, hogy végre be fogják látni azt, hogy a cigányügy rendezése immár halaszthatatlan, azt elodázni, mellőzni, elkerülni nem lehet. Hisszük és reméljük, hogy ez a keserű orvosság, melyet e tárgyalások folyamán országunknak, ellenségeink kárörömére, le kellett nyelnie, végkép s örökre kigyógyitja azokat a lehetetlen beteg állapotokat, amelyek országunk testén évszázadok óta, a kultúra, a civilizátió szégyenére rágódnak. A bankok 1907-iki üzletéve. Fokozott reményekkel tekintett iparunk, mindenek elett pedig pénziigyi. világunk az 1907. év elé ; mily nagy volt azonban a csalódás, mely őket érte ! Hivatott kritikusok már jóval előbb, amikor a tinancierek a konjunktúra legmagasabb szféráiban kalandoztak, óva intettek, hogy ne adjanak hitelt a csalfa látszatnak és megjósolták, hogy csakhamar be fog következni a kijózanodás, a mely rettenetes lesz. Hiábavaló volt minden. Mint a lepke, mely csalogatva a láng bűvös erejétől, addig röpköd körülötte, mig minden ize elpörkölődik, úgy bíztak a pénzügyi fellendülés vonzó délibábjában. Az ipar és a tőzsde továbbra is csak abban bíztak, amit láttak, s ez a gyáraknál való rendelések felhalmozódása, az üzleti élet egyre élénkülő tempója és folytonos áremelkedés volt, jóllehet emellett a pénzpiac mind ridegebbé vált. Mindenesetre nevezetes jelenségnek tekintSZINÉRVÁRALJA TÁRCÁJA. Poétasors. A halványarcu ifjú poéta mosolyogva sétálgat a fasorban. És álnrélkodnak a virággal dús gesztenyefák lombjai: miért mosolyog a poéta, miért? A szökőkút csacska vize, a ragyogó szinü vízililiomok is kíváncsian kérdik: miért? Még a mindentudó verebek sem tudnak ezúttal feleletet adni. És beszél a sóhajtozó szellő: érzelgős költeményeit fennhangon szavalva, mindig bánatos arccal jár az utón a poéta, most ime egyszerre megváltozott és mosolyogva jár, kél. Mi okozhatta ezt? A poétával szemközt jő két fiatal diák. — Nézd — szól az egyik — a poéta mosolyog! Valószínű, hogy termékeny agyában egy uj gondolat szülemlett meg e pillanatban, egy nagyszerű gondolat, melyet ő gyönyörű pattogó rigmusokban foglal. Ez csalhatott mosolyt ajkaira. A poéta hallotta mindezt és méltóságteljes léptekkel ment tovább. Jó szemközt vele két bájos leányka. És szól az egyik: — Nézd, Gizuskám, a mindig bánatos poéta mosolyogva jár, kél. Bizonyára kedvesétől jön és a véle váltott csattanó zenéjü csókok még emlékezetében vannak. Poétánk ezt is hallotta és büszkeségtől dagadó kebellel, csepnyi bajuszát vígan pedergetve, haiadt az utón ... Jő ekkor egy élemedett korú úri ember és leül a szökőkuttal szemközt egy pádon. Leveszi fejéről köcsög kalapját és a meleg ellen védekezve, azzal legyezgeti magát. • A pad körül csoportosulnak a diákok, meg a két bájos leányka. — Kicsoda lehet ez a kopaszfejü úri ember ott a pádon ? — kérdi a szökőkút csacska vize. A mindentudó verebek vígan csiripelve felelik : — Tudós ő, tudós ő és akadémiai tanár. Könyvet irt nemrég a szerelemről, meg a csók gyönyörűségeiről. — Mindjárt gondoltuk, hogy kiváló ember lehet — mondják az eddig hallgatag kékszemü lobéliák. A verebek még többet is tudnak. — Bár tudósunk olyan kiváló ember, mégis hütlenül elhagyta, megcsalta őt ifjú felesége. — Hallatlan merészség — vélekednek a ragyogó szinü vízililiomok. — Gyerekek, kérdezzük meg a tudóst, magyarázza meg, hogy miért mosolyog a poéta. — Igen, igen, kérdezzük meg, ő tudni fogja. És valamennyiük érzelmét tolmácsolva, merész hangon szól az egyik diák: Mondd, bácsikám, miért jár oly mosolyogva előttünk a máskor bánatos poéta ? Madár se rebbent, szellő se lebbent, levél se rezzent. Kíváncsian lesték mindannyian a feleletet. A tudós megfontolt hangon nyugodtan válaszolta : — Fiacskáim, ne gondoljatok semmi roszra. A poétával életében ma először történt meg az a rendkívüli esemény, hogy nemcsak reggelit, hanem még ebédet is ehetett! Ezért olyan jókedvű ma. A poéta nagy büszkén épp akkor ment el a pad előtt, meg is hallotta a tudós szavait, igen elszégyelte magát, lesütötte kék szemeit és siető léptekkel távozott. És azontúl minden nap bánatos arccal járt fel s alá a fasorban a poéta, érzelgős költeményeit fenhangon szavaigatva. A verebek pedig kárörvendve vitték mindenfelé a kósza hirt: — A poéta éhes, szegény, poéta már mind* dig éhes. «r. 8.
