Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-03-10 / 11. szám
Szinérváralja7i9Ö8. .március 10. — 11. szám. Ötödik évfolyam. 'í. Í5V tJj _.. SZ INERVARILJA r _ r _ r TÁ RSADALMI, GAZDASÁGI ES SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak : Egész évre G korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. Megjelenik inincion keddien. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: FABIABT ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Böjti gondolatok. Néhány nap előtt még legfőbb diadalát ülte Karnevál, de azután gyorsan, mint a gondolat szedte össze zászlóit s úgy eltűnt, hogy ma már nyoma sincs neki . . . De bizony mégis van, nem tűnt el nyomtalanul ő fensége, hagyott hátra nyomokat, még pedig kellemetlen és fájó nyomokat. Kellemetlent az atyák és férjek erszényeiben, mert azok úgy meglapultak, hogy a szegény atyák és férjek nem győznek eléggé sóhajtozni fölöttük; aztán meg a divatkereskedők könyveiben is találhatni néhol a papákat és férjeket érdeklő igen kellemetlen nyomokat. . . Fájó nyomok maradtak még sokak szemében és szivében is. A szemeket, melyek a farsang kezdetén a remény fényében ragyogva tekintettek előre, ma a bánat könyei homályositják. A sziveket, melyek örömtelten dobogtak a farsang gondolatára, a csalódás kínos érzete szorítja össze. Karnevál herceg örömet, vigalmat hozott magával és bánatot, lehangoltságot hagyott maga után. A harangok kongása a templomba szólít bennünket, ne zárjuk el füleinket a hivó hangok elől, hanem kövessük, menjünk a templomba és elmélkedjünk a múlandóságról. A szent falak között, az Ur hajlékában mindnyájan egyenlőknek érezhetjük magunkat, hisz a gyászlepellel bevont keresztek és a hamu, melyet a pap fejünkre hint, ezt suttogják mindnyájunknak: „Porból lettél, porrá leszel“. Azok, kiknek istene a pénz, kik halomra gyűjtve azt, közönyösek valának a nehéz átkok és könyek iránt, melyek ehhez tapadtak; azok, kiknek élete kényelem, jóllét, ragyogás és élvezetek közepette folyik, kik a szegénységet, a létért való küzdelmet csak hírből ismerik, azokra nézve a múlandóság gondolata olyan kellemetlen, szinte hideg borzongást éreznek bensőjükben; ezek szeretnének örökké élni. Azok pedig, kiknek a sorstól csak bánat, szenvedés, nyomor jutott osztályrészül, kiknek minden betevő falatot verejtékes munkával kell megkeresniük, kik önkéntelen fájó irigységre gerjednek a gazdagok jóllétén, ragyogásán, oh, az ilyenek a múlandóság gondolatára szivüket megköny- nyebbülni érzik, erőt nyernek a további küzdelemre, abban a tudatban, hogy küzdelmük nem tart örökké és hogy a gazdag épp úgy, mint a koldus, megvetett porává lesz egyaránt. Ez a természet igazságos intézkedése. De aki jótettet gyakorol, kinek keze részvéttel letörli a szegény szenvedők és árvák könyeit, kinek szelleme világitó fáklya gyanánt szolgál a sötétben tévelygők előtt, ki az igaz ügyért harcolva ontja vérét, az ilyened,» emes pora fölött mindig áldás lebeg! Mit ér a kincs, rang és szépség, ha csalárdság, gőg és hiúsággal párosul az, ahelyett, hogy nemes tettek koronáznák e tulajdonokat? Hisz ezek mind mulandók, csak a jótettnek, a szeretetnek nem vethetnek véget a hantok. A gazdagok, előkelők és szépek is hamuvá, porrá lesznek egykor, épp úgy, mint a legnyomorultabb koldus, múlandó e földön minden, még a legszilárdabbnak látszó boldogság is, a nagy isteni gondolat : a szereleten kívül nincs, ami enyészetnek ne volna alávetve, mert „Ami csak porból vön létet, por fog annak vetni véget!“ Kikelet. (F. É.) Tovatűnt télapó hófehér, dermesztő szakálával, eltűnt e zuzmóra hideg lehelete, a jégvirágok nem díszítik már ablakainkat. Jég, fagy hó átadták uralmukat a csillogó napsugárnak, a lennge szellőnek. Dér helyett harmat csillog a földből kikandikáló fűszálakon. A visszatérő madárkák csicsergése váltja fel, a némaságot, a hóval tompított mezők fárasztó egyformaságát. S minden örül, mindenki könyebben lélegzik fel, hiszen mégis csak súlyos teher, gazdagra, szegényre egyaránt a kemény tél, összes fáradalmaival. Itt a tavasz! A virág s kikelet. A poéták és szerelmesek ragyogó évszaka. Ibolyaillatától terhes a lég. A tüdő mintha kitágult volna, szemünk mindent rózsaszínben lát s köszönve sóhajtunk fel, látva a természet, az örök természet hatalmas gépezetét, mely nem engedi úrrá lenni a tél kemény fagyát, hanem sietve segítségére jő a tavaszi langy íuvalmakkal, hogy uj életre csókolja a hidegtől megmeredt életet. A fákat virágokat, a mezőt, a réteket, az erdőket és hüs bagolyokat. itt a kikelet i Fennen hirdeti minden. Az újjászületés gyönyörű symboluma, a tavasz ismét eljött s a remény újra éled mindnyájunk szivében, hogy jóra fordul ismét minden. Mert sok szorul javulásra. A társadalom, mintegy lenyűgözve, lesújtva a közöny hideg leheletétől, téli álmát látszik aludni. Serkentő kézre van szüksége, mely lethargiájából felébreszti, langy tavasz szellőre, meleg napsugárra, mely felcsókolja hosszú álmából, hogy végre a tettek mezejére lépjen, s ne engedje eltespedni szervezetét a semmitevésben, mely a mi társadalmunknak örökös átka volt. A társadalmi mozgalmak, sajnos nálunk igen keskeny területen mozognak. Rég időktől SZINÉRVÁRALJA TÁRCÁJA. Kossuth. Irta: Balta Miklós. Midőn fölöttünk elborult az égbolt. Kigyult egy csillag — nem lesz soha mása! — Jós próféták kiolvasták belőle: Megszületett a nemzet Messiása! S zarándokolva jártak bölcsőjéhez — Nem királyok — elárult nemzetek, Testvérrabszolgák, kiket éjben élni Kárhoztatott siralmas végzetek . . . Es évről-évre nőtt a glóriája, Besugározva a sötét eget. De hogy végre a nap is felragyogjon: Elűzte róla hát a felleget! Az volt a harc ! a sötétség — s pokollal, Ádáz tusa — fenséges diadallal 1 A győzelmekből elég volt a kezdet: S egyszerre máris darengeni kezdett. Ám folyt a harc, — s a mikor azt izente, Hogy elfogyot, elhullott a regimentje: Csatára szállt agg, ifjú — bárha félholt, S kaszát ragadt, akinek kardja nem volt! És a rozsdás vas aratva a rendet, Mind jobban-jobban tündökölni kezdett! S hogy a vértől honiályosult a szablya: Beragyogta a szent Szabadság napja! . . . De jött Világos s Arad golgotája . . . Reánk szakadt a zsarnokság igája Te száműzve: atyátlan árva lettünk; És visszanyerve végkép elvesztettünk. .. Nem foly többé a könynek olyan árja, Mint Érted sirt el nemzeted, az árva. Nem lesz oly gyász, mert nem lesz oly halott, Minőt a sors Benned nekünk adott! . . . Atyánk ! Ki ott álsz Isten trónja mellett. Őrizz, liogya már meghódolnunk kellett! A Te népednek végezte! alázat. Bár szive tőle vérzik, forrong, lázad! Lásd: szoborban sem áll fönn emléked! . . . De tartósabbat emeldt szivébe néped, Mint a kohóknak érci ontanának. Mint márványföldje egész Karrarának! Óh, bizz e népben, — mely bár nem a régi, De ha mégegyszer izenhetnél néki! Elmenne mind, mint akkor síkra szállott. S végkép kivívná a szent Szabadságot! Szakítás. Irta: Faragó Jenő. A féríi: Tehát nem szeretsz ? A leány : Nem. A férfi : Nem is szerettél soha ? A leány: Sohasem. A férfi: Csak bolondítottái ? A leány: Úgy van. A férfi: Hazugság volt a szavad, a csókod, az ölelésed ? A leány: Hazugság volt minden. A férfi : Akkor hát megyek ... (Az ajtó felé megy.) A leány: Menj. A férfi: (Megáll a küszöbön) . . . Isten veled. A leány: Isten veled. A férfi: (Vissza jön.) És nincs egy marasztaló szavad ? A leány: Nincs. A férfi: És nincs egy bucsucsókod ? A leány : Nincs. A férfi: Szóval: igazán nem akarod, hogy elmenjek ? A leány: Azt akarom. A férfi : És ne jöjjek vissza soha többé. A leány: Soha. A férfi: Akkor hát elmegyek. (Megint az ajtó felé indul.) A leány: Menj. A férfi: (megint vissza jön.) Pedig én nagyon szeretlek. A leány: Tudom. A férfi: Még most is szeretlek. A leány : Lehet. A férfi: És szeretni foglak, amig élek. Amig a szivem dobog, amig e földi téreken járok.
