Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-09-01 / 36. szám
Szinérváralja, 1908. Szeptember 1. — 36. szám. Ötödik évfolyam. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MI N 1) E N KEDDE N. Felelős szerkesztő: FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Sziliérváraljára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = Községünk kulturális fejlődése. Az mai nappal uj iskolai év küszöbére léptünk. Ebből az alkalomból sok szép tanácsot kapunk a pályaválasztásra vonatkozólag. Ezek a tanácsok, melyek rendszerint komoly érvekkel vannak megerősítve, fel is férnek; mert nálunk még mindig erősen tartja magát az a balga felfogás, hogy úri ember csak tudományos pályára neveltetheti gyermekeit, holott több ezer példával beigazolt tény, hogy ez a felfogás csak az ősök érdemein rágódó korlátoltak között állja meg a helyét. Nekünk is megvan a magunk véleménye és tanácsa a szülők részére, de most egyébről akarván tárgyalni, ezt az alkalmat a tanácsolgatásra elszalasztjuk. — r. r. munkatársunk lapunk egyik számában »Községünk tanügye« cim alatt tárgyalta azokat a dolgokat, melyek a tanügy szempontjából hasznosak, és azokat melyek károsak. Most mi a magunk felfogása szerint kíséreljük meg annak a fölötte fontos ügynek a tárgyalását, nem törődve azzal, hogy okoskodásunk, következtetésünk, okfejtésünk megegyezik-e olvasóink felfogásával, vagy nem. A »nemtörődés-nek ez a kijelentése ne tévesszen meg senkit. Nem azt jelenti ez, mintha olvasóink véleményét bármi tekintetben is kicsinyelni akarnók, hanem csak azt, hogy olvasóink véleményének ellenére is fentartjuk a magunk meggyőződését mindaddig, mig meggyőződésünk helytelenségéről meg nem győztek. Szinérváralja kultúrájára nézve a mi határozott meggyőződésünk az, hogy ennek a községnek vezető szerepet kell juttatni. Ennek a nézetnek erősítésére, illetőleg a más nézeten levőknek felvilágosítására fel kell gyújtani a fáklyát, melynek fénye községünk helyzetét és hivatását megvilágítván, a kételkedők szemét felnyitja s községünk érdekében mely a vidék és a magyarság érdeke is, az arra hivatottak cselekvőkészségét előmozdítja. Szinérváralja vezető szerepre van hivatva 'nem csak földrajzi fekvésénél fogva, hanem azon magyar nemzeti szempontból rendkívül fontos okból is, hogy a szellemi fény ha gyéren is, innen hinti szét sugarait s a fény erősödése esetén biztosítja itt a magyar nemzeti eszme lérfoglalását, a nemzetiségi törekvések megfékezését. Az Avas vidékén egy gócpont ez, mely magához gyűjti az erőket, egy szikla, mely visszaveri az ostromló hullámokat. Mi igy fogjuk fel és igy akarjuk látni Szinérváraljának a helyzetét. Sajnos, nagyon kevesen vagyunk, akik e helyzetért tenni is akarnak. Egyik kényelemből, másik részvétlenségből, o harmadik ellenséges indulatból nem akar a küzdés terére lépni. A hatóságok pedig valóságos versenyre kelnek egymással Szinérváralja elhanyagolásában. Nem csoda hát, ha a többi községek kulturális téren megelőznek bennünket s mi elmaradunk a kortól, szégyenére utódainknak s szégyenére a község jövőjének, melynek munkálása, biztosítása erkölcsi kötelességünk. Semmiféle érzésünk sem kívánja, hogy az ilyen »nembánom* emberekkel egy társaságban legyünk. Mi- nem vagyunk baglyok, nem iszonyodunk a fénytől. Követeljük a vezetőktől, megkívánjuk a társadalom részéről, hogy Szinérváralja érdekében hathatós tevékenységbe álljanak. E kívánságunkkal szemben, mely egyszersmind az egész község és környék kívánsága, mit látunk? Azt, hogy hatóságaink a meglevő kulturális intézmények ügyét is elhanyagolják annyira, hogy a kötelező elemi népoktatási törvényt sem hajtják végre. Mi ez előtt pár esztendővel színre hoztuk a polgári iskola eszméjét. Nemcsak felszínre hoztuk pedig, hanem megnyertük az eszmének nemcsak a község és a környék óhajtásszerü támogatását, hanem a választó kerület mindeneket tehető képviselőjének, dr. Földes Bélának is a jóakaratát. Földes Béla közbelépése garancia a sikerre; de csak azon esetben, ha a község a szükséges, aránylag nagyon csekély áldozatok meghozatala mellett nem mulasztja el az időt és alkalmat, hogy a polgári iskola érdekében újból kérelmezzen. A mi jeles képviselőnk, aki ennél súlyosabb horderejű kérdésben is döntő tényező, 1909-re Ígérte a szinérváraljai polg. fiúiskola felállítását, ha azt alkalmas időben kérik. Úgy tudjuk, hogy a kir. tanfelügyelőség ebben az ügyben leiratot intézett az elöljárósághoz. Mi nem vagyunk kiváncsiak, hogy mi történt az elöljáróságban a polgári iskola ügyével, mert a múltak tanulságai alapján joggal mondhatjuk, hogy semmi sem történt; de kiváncsi rá a közvélemény, amely becsületes jóhiszeműségében még azokban is megbízott, akik halálos ellenségei az elhaladásnak, Nos hát legyen nyugodt ez a közvélemény. Ellenségei nem fogják zavarni. Ezzel szemben zavarjuk mi, az előhaladás jó barátai, költjük, rázzuk, hogy,ébredjen uj életre. Mi kikerestük az utat, módot, amelyen boldogulni lehet. Budapesti rejtelmek. Egy könyv föltámadása. Évekkel ezelőtt, a Kisfaludy-Társaság egyik fölolvasása után, vidám bohém-társaság gyűlt össze az »István főherczeg« fehér asztalánál. Hires fészek volt valamikor ez a szálló; laiál- kozóhetye a magyar főváros szellemi elitjének, ahot minden nevesebb Írónak volt szobája, vagy legalább asztala, s ezekben a szobákban s asztalok körül osztogatták a hallhatatlanságot, vagy fejezték le a zseniket, nagyon gyakran a jó konyhától és még jobb pincétől okozott elektromos hangulatban. (Természetes, hogy az ily összejöveteleken majdnem mindig irodalmi és művészi problémákról volt szó s nem egy szerkesztő akadt, aki, mialatt az ötletes, bravúros kritikai vitákat hallgatta, szomorúan tűnődött azon, hogy miért nem Írnak igy a redaklorai a lapba is, és miért laposodnak el, mihelyt a szerkesztőségben rájuk rótt köteles robotot végzik ? . . . Persze, nem számolt azzal, hogy az élőszó szuggesztiv ereje és a vitára ingerelt agyvelő az invenciónak és logikának egészen más eszközeivel dolgozik, mintha bürohratikus, gépies munkára szorítják megszabott keretek között.) Akkoriban támadt Caiman Lévynek, a hires párisi kiadónak az a kedves ötlete, hogy megszavaztatja a szajnaparli világváros legjelesebb Íróit: — mely könyveket becsülnek legtöbbre s mely irók tellek rájuk legnagyobb hatást. Erről az ötletről beszélt, vitatkozott a mi társaságunk is: föladódott a közkérdés, hogy mindenki mondja meg három legkedvesebb írója nevét s egyúttal fejtse ki az okokat is, amelyek miatt ezek az irók a legmélyebb hatással voltak rá. (Egymásután kerüllek sorra a világirodalom legfényesebb nevei, a régi görög és római kiasz- szikusokon kezdve — mert hiszen nagyképü irodalmi snobok is voltak közlünk — föl egészen a D’Annunzio és Bourget selejtes művészetéig; s a hatás megokolása nem egyszer oly szellemes paradoxon volt, hogy zajos” tetszést váltott ki az egész társaságból.) Mikor rám került a sor, én ezt a három nevet mondtam : Dante, Shakespeare, Szentesi Rudolf. Általános elképpedés, — nem Dante és Shakespeare miatt, hanem Szentesi Rudolf miatt, kinek a nevét, úgy látszott, senki sem ismeri az egész társaságban. Csak egy alacsony, filigrán emberke — egyik ma is élő koszorús költőnk — fészkelődön a helyén izgatottan és zavarában rögtön fenékig kiitta az előtte álló chartreuset. Lehet azonban, hogy csak szimulálta a zavart s a társaság elképpedése csak kapóra jött alkalom volt neki, hogy észrevétle- i nül ihasson egyet. Legelőször a boldogult Salamon Ödön ocsúdott föl álmélkodásából és gyanakodva kérdezte : — Hallod-e, Gyula: nem te vagy ez a Szentesi Rudolf? Mikor a viharos közderültség kissé lecsillapodott, egész komolyan felszólítottak, hogy fejtsem ki hát, miért tartom elsőrendű Írónak Szentesi Rudolfot s miféle munkájával tett rám oly óriási hatást, hogy Dante és Shakespeare melléállítom? Értsük meg egymást. — kezdtem a magyarázatot : — én ezt az írót senki másnak se melléje, se föléje nem állítom, mert annyira sajátos és egyéni a tehetsége, hogy senki máséval össze nem mérhetem. Sok évvel ezelőtt, mikor serdülő siheder voltam, buzgó szenvedéllyel olvastam a rémregényeket. Marino Marinello, a velencei gályarab, a Havannai menyasszony, Gróf Monte Christo, — s a többi regényeknek nem volt lelkesebb olvasójuk nálam. Az apám nem jó szemmel nézte az én irodalompártolásomat; de mivel vásott, vakmerő és szilaj fickó voltam, részben mégis örült annak, hogy időm nagyobb felét olvasással töltöm, mert igy se a dohánya, se a puskapora nem fogyott, se pedig a lovai és gyümölcsfái nem forogtak veszedelemben. Meg akarván javítani irodalmi ízlésemet, halomszámra vette meg számomra a legjelesebbnek tartott ifjúsági irodalmat, — de nekem nem kellett se Daudet, se Ségur grófnő, se Marriat kapitány, se Wisemanu kardinális, sőt még a jó öreg Hotfmann és Schmidt Kristóf se, amint
