Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-08-04 / 32. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. j Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. | A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = A mi hitelünk. (F.) A becsület és a hitei, két ikertestvér. Akinek nincs becsülele, annak hitele sem igen van. Viszont nem mindig becstelen az, akinek nincsen hitele. A vagyon fontos szerepet játszik e pontban. Sokszor a legbecsületesebb ember, mert nincs vagyonnal megáldva, nem élvezheti azt a hitelt, mely becsületességénél fogva joggal megilletné. De a becstelenség bizonyára olyan tényező, mely az illetőnek, lett légyen az személy, testület, vagy államhatalom, teljesen aláaknázza hitelét s hasztalan iparkodik majd azután, hogy hibáját jóvá tegye, amit egyszer elvesztett, a hitel terén nehéz azt visszaszerezni. Mind e gondolatokat az váltotta ki belőlünk, hogy immár a magyar nemzet, mint olyan állíttatott a külföld elé, mely telítve van hamis utón járó spekulánsokkal, csalókkal, idegen vagyonát ravaszul ki- zsákmányolókkal s hasonló speciesekkel. S mindez miért? Mert akadt néhány zugbankár, magyarul csaló, ki különféle nyomtatványaival behálózta a külföld gyanútlan és tudatlan embereit, hogy hatalmas reményekkel kecsegtetve, belevigye abba a posványba, melyből menekülés a fenékre huzó hínároktól nincsen s akik röhögve szemlélték a szerencsétlen áldozatok vergődését, mig ők maguk bezsebelték egészben vagy részben azt a hasznot, mely az illetők anyagi romlásából származott. De hát mi képen védekezzen a magyar állam ezen mimikri fajtái ellen. Miképen tegye lehetetlenné ezek bujkáló üzleteit? Senki, de senki sem tudná megnevezni azon védelmi eszközöket, amelyeket ezek ellen a meg nem nevezhető foglalkozást űzők gaz munkálkodásának gátat lehetne szabni. Miként a férgek, melyek a természetnek emberi észszel fel nem fogható szükséges teremtményei, melyeket végkép ki- pusztitani nem lehet, csupán üldözni, irtani, pusztítani, épen igv az emberiség eme férgeit végkép lehetetlenné tenni nem lehet, csakis arra szorítkozhatunk, hogy pusztítsuk, irtsuk, elnyomjuk ott, ahol reá találunk, ahol csak észrevesszük. S akkor azután hiába tiltakozunk a vád ellen, hogy a magyar nemzet íiait ne azonosítsák azzal a söpredékkel, melynek nagyrésze bevándorolt idegen, főleg osztrák területről, ne indentifikálják azokkal, kiknek gyökere nem magyar területen szívta az életerőt romlott szervezetébe. Hiába minden. A magyar név, miként a magyar leányokon, a hungara fogalommá válik s épen olyan megbecstelenítő hatással, mint az embervásár árucikkéinél. Nem régen nálunk a spanyol csalók szereztek maguknak ilyen kétes értékű nevezetességet, hogy magyar földön pecéztek ki maguknak olyan pénzesnek vélt egyéneket, kiktől aztán lehetőleg nagyobb összegeket csaltak ki. Természetes, hogy kisded játékaikat nem űzhették sokáig, mert csakhamar körmükre koppintottak a szemtelen idegeneknek s ma már a legutolsó oláh paraszt sem menne lépre semmiféle spanyol trükjének. De az is bizonyos, hogy e tények igen nagyon diszkrediálták a spanyol üzleti viszonyokat s még a becsületes spanyol kereskedőktől is óvakodtak ezután, noha azok semmiféle üzleti álutakat nem használtak, hanem egyszerű mesével igyekeztek a lépre csalt pénzesembert pénzétől megfosztani. A mi spanyoljaink azonban még ennél veszedelmesebben s ártalmasabban lépnek fel, mert ők a tisztességes kereskedelem köntösébe burkolóznak s igy teljesen gyanútlan embereket kerítenek hálójukba, egyben a magyar kereskedelem legnagyobb szégyenére és kárára. Úgy látszik, hogy most ütött végórájuk s az illetékes körök megtalálták végre a módját, miképen kell ezeket a parasitákat ártalmatlanná tenni. Mindnyájan örömmel látjuk azt az erélyt, amelyet ezek lehetetlenné tételében a rendőrség és ügyészség vállvetve kifejt. Ha majd megtisztítjuk a nemzet testét ezen gálád élősdiektől, akkor talán majd ismét sikerül visszaszereznünk legalább a becsületünket, ha már a külföldi vevőközönséget és fogyasztókat idegenítettük el. Az árvízről. A múlt hó 25-ére virradóra nálunk nagy kárt okozott árviz pusztításáról a vidékről is szomorú tudósításokat kaptunk. Az Avasban legnagyobb kára van Vámfalunak, hol az ár tetemes kárt okozott s három házat, köztük az egyik állami iskolát is romba döntötte a Tálna vize. Komorzáriban a jegyző lakása telve volt vízzel. Avasujváros és Vámfalu között egy, az országúton mérnöki műszerekkel terhelten haladó szekeret lovastól, mindenestől elsodort a viz s a műszereket tartalmazó ládákat másnap különböző helyeken találták meg. A fuvarosnak egy lova elpusztult az árban. Avasfelsöfaluban az erdő kitermelésére épített vasutat elmosta a viz. — Tartolczi leveA „SZINÉRVÁRALJA" TARCAJA. Álmok. — Irta: Kárpáti Andor. — A nagybeleg nyugtalanul hánykolódik puha, finom párnái között, mozgolódik, amennyire kevés ereje még megengedi. Sehol se találja helyét, igy se jobb, mint amúgy. És tekintete, az a két halódó, szürke szem is izgatottan, lázasan fut végig a szobán. De hasztalan, nem látja, nem találja azt, amit keres. Ágya mellett egyetlen gyertyaszál ég, ez legalább a beteg közvetlen közeléből riasztja tovább a komor fekete sötétséget. De alig van már belőle picinyke darab, fél óra múlva kialu- szik, és ki tudja, lát-e még valaha fényt e világos haladó aggastyán. Nyugtalanul mozog fekvőhelyén, rosszul fekszik a párna feje alatt. Csöngetni fog, gondolja magában, de hát érdemes-e ? Elképzeli a jelenetet. Bejő majd a szolga és feszesen, kimérten szól: — Parancsol, uram ?! Aztán hidegen, gépiesen végzi el a munkáját és szó nélkül, mély meghajlással távozik . . . Nem, nem érdemes. Inkább nem csönget. Nem érdemes. hehanyallik ősz, mély fájdalomtól eltorzult feje, és lehunyja lázb.in égő, beesett szemét. * Édes, csattogó madárdal száll hirtelen feléje, és enyhe, illatos tavaszi lég öleli át meg- ifjult tagjait. Mi ez, mily kedves, bűbájos varázs ? Nem törődik most vele, csak szívja a mennyei kéjt. . . . Milyen szép az élet, milyen gyönyörű a világ. Mondja-e még valaki, hogy élni nem érdemes, hogy az élet néha nehéz teher is lehet, mely gyakran nehéz küzdelemre hiv, és ezer csorbát ver kardod hüvelyébe, vasába, ha küzdeni mersz vele . . . Csak bolond lehet, ki erre gondolhat. A pacsirta dalánál még sokkal édesebb zene csendül feléje. Megismeri az édeni hangot, hogy is ne ismerné meg. Siet, siet arrafelé, honnan a dal hallszik, és hamarosan megleli a dalos kis madarat. Azután együtt szól az ének és együtt csendül a fiatalos, vidám szivének boldog kacagása. * A beteg feleszmél. Borzasztó szomjúság gyötri. Ott áll asztalán a viz. Milyen kincs gyakran ez a pár csöpp üdítő ital is, mikor testünket, lelkünket egyaránt égeti, perzseli az emésztő tűz ... ! Feléje nyúl, de karja erőtlenül hanyatlik alá. Gyenge nagyon ahhoz, hogy a poharat fölemelje. Csöngessen ... Óh nem érdemes. Szeme újból lezárul és tovább álmodik, tovább álmodja a régen, régen elmúlt időket, melyeket visszahozni többé sohase lehet. * . . . Igen, igen, ő édes, okos szép leány. Oly kedvesen, csengőn hangzik szava, oly jól esik, ha közelében lehet. Szereti a leányt és a szép leányka is szereti őt. És mégis, megkérje e kezet . . ? Nagy feladat, egész életre szóló kapocs a házasság. És ha szerelmük nem elég erős arra, hogy évek során meg ne gyengüljön, el ne tűnjön ? Képes lenne-e arra, hogy igazán boldoggá tegye-e a leányt, vagy pedig csak rózsás fátyolkép amit most a jelen szeme elé varázsol. És vájjon a leány is szereti-e őt, oly erővel, mint ahogy mindketten hiszik. És ha egykor eljönne egy másik férfiú, az az igazi, aki kérlelhetetlen kézzel markolna bele egy család békés boldogságába ? Lehetetlen-e ez ? Nem. Hiszen mi van rajta, ami oly igazán őszinte szerelmet érdemelne. És nem kérte meg a leány kezét, és nem házasodott meg soha, szabad maradt.
