Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)

1908-06-30 / 27. szám

Szinér várai ja, 1908.

Junius 30 — 27' szám.

Ötödik évfolyam

SZINERYARALJA

társadalmi, gazdasági és szépirodalmi hetilap

Előfizetési ár :

Egész évre G kor^ félévre 3 kor negyedévre 1. 50. egyes szám ára 12 fillér.

Nyilttér sora 40 fillér.

Megjelenik minden kedden

Felelős szerkesztő és laptulajdonos :

FÁBIÁN ISTVÁN

Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk.

A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények

a Szinérváralja szerkesztőségéhez intézendők

Simplicissimus,

(F.) Egy német élclap címét irtuk máj vezetőcikkelyünk fölébe. Napok óta képezi szóbeszéd tárgyát a lapnak legutóbbi számában megjelent karikatúrája, melyet királyunk, mint Auisztria császárának 60 esztendős jubileuma alkalmából tartott diszfel- vonulás megörökítéséül, ildomosnak tartott olvasóinak mulattatására feltálalni.

Ebben a karikatúrában, mi magyarok is, az uralkodó exoticus néptörzsei között, mint afféle emberevö csepürágók vagyunk feltüntetve amint alázatosan meggörnyedünk s talpat nyalunk a jubilánsnak. A magyarokat jelképező kacagányos toprongyos alakban sokan Kossuth Ferenc képmását vélik felfedezhetni, a mi az otromba tréfát még gorombábbá súlyosbítja.

Talán nem is tartanók méltónak erről a karikatúráról egyetlen egy sorban is megemlékezni, ha épen az nem lenne különös az egészben, hogy a velünk hepciás- kodó német élclapnak épen Magyarországon nem lenne több előfizetője, mint áz összes magyar élc-és hetilapoknak együtt véve. S ez az, a mi ellen kifakadni akarunk. Sokszor eltűrjük a német szellemség eme vaskos, humortalan sziporkáit, akár jól esik az nekünk akár nem, de az már mégis furcsa lenne, ha a minket piszkoló szellem- telenségeket saját drága pénzünkön vá- sárolnók meg! ______________

Nem is szólva arról a felületességről, a melylyel minket még az alapposságáró' hires német nátió is kezel. Fliszen küztu- domásu, hogy a magyarok a Bécsi hódoló felvonuláson részt nem vettek s Így az éle semmiesetre sem lehet aláló, de kiviláglik ebből az a rosszakarat, melylyel kenyéradó gazdájával szemben viselkedik, mint a komisz kuvasz, mely allatomosan megmarja I jól tevőjét. Mert csakugyan azok vagyunk mi valamennyien minden iránt, ami nem ; magyar. A külföldit, lett légyen még amo- ! lyan silány, még olyan pongyola, egekig magasztaljuk s ami a fö, meg is veszszük. A magyart, az itthon készültet pedig látat- ' lanban lepocskondiázzuk és sorsára hagyjuk mig csak részvétlenségben ki nem múlik ez árnyék világból.

A magyart mindenkinek büntetlenül szabad megrugdosnia. Bezzeg mernék ezt megtenni a franciákkal, angolokkal, vagy bármely más önérzetes nemzettel, majd körmére koppintana a haszontalan németjének. Nemcsak azzal büntetné, amivel a mi hatóságaink is büntették, hogy t. i. megvonják tőle a postai szállítás kedvezményét s egyben kitiltják az ország területéről, hanem igenis szigorú büntetésben részesítenék azt, ki az illető lapot esetleg csempészve, zárt borítékban merné meghozatni.

De mi mindig attól félünk, hog jaj istenem, mit fog a «müveit» külföld tiltó

határozatainkhoz szólani, jaj Isíenem'nem fog barbár, balkáni nemzetnek tartani? De biz azzal mi ne törődjünk, hogy és mint vélekednek rólunk az ellenségeink, hanem igyekezzünk őket legyűrni, eltiporni, meg- semisiteni, ahol csak alkalmunk nyilik reá. Mert az ő véleményük már igen régen s végérvényesen kialakult, azon változtatni, javítani egyhamar úgy sem tudunk. De igenis erélyes fellépésünkkel elérhetjük legalább azt, hogy nemzeti érzelmeinket, hacsak végkép szakítani nem akarnak velünk, tiszteletben tartják s az olyan otromba élcelődésektől, melyekkel a Simplicissimus legújabb száma kedveskedett, a jövőben tartózkodni fognak.

Tehát szigorúan követeljük s elvárjuk, hogy fentemlitett német élclap egész Magyaror szág területéről kitiltassék, tőle a postai kedvezmény megvonassék. Hadd lássa végre a müveltjkülföld, mely védvárába visszavonulva sérteni merésszel de azért elégtételt adni gyáva, hogy nem halt ki még a magyar virtus s visszaüti azt, ki durván s igazságtalanul ‘ támadni akarja.

Legyünk ám balkáni, söpredék mü- ! véletlen vad horda, de féljenek erőnktől s a retorsiótól, melyylel velük szemben élni fogunk.

Nero mondta s igaza volt: Oderint dum metuánt. Ám gyűlöljenek, csak féljenek !

„Szinérváralja“ tárcája.

Amerikai történetek.

(Egy magyar globetrotter naplójából )

A füstös kávéházban már csak a legmakacsabb kávézókat lehetett látni, azokat kiknek igy hónap vége felé elfogy a pénzük, és akik nemcsak edéd- re, de vacsorára is kizárólag pikkolokat fogyasztanak. Jani, az érdemekben megkopaszodott főp'n- cér már rég a kassza tövében aludta az igazak álmát, a kis társaság azonban nemhogy elcsönde- sült volna de egyre hangosabb, egyre zajosabb lett. Nem szeretném, hogy olvasóm soká törje fejét a rendkívüli vigasság okán, hát mindjárt itt árulom el, hogy egy amerikát járt vig barátjuk mesélte borzasztó és hajborzoló kalandjait, melyek úgy látszik, kellő reflexhatással voltak a hallgató közönség nevető idegeire.

Most pedig átadom a szót a vig kalandornak, Vadnai Ferdinándnak. íme:

Mikor először kiléptem Newyork aszfaltjára, még zsebemben csörgött 'valami a hazulról elhozott pénzből. Kiszámítottam, hogy csekély költekezés mellett vagy két hétig teljesen elegendő lesz, feltéve természetesen, hogy naponkint pld. ebédre nem költők többet egy negyed dollárnál. A napok szépen fogytak és én elérkeztem utolsó dolláromhoz, melyet most már szintén oda kellett dobni az

idő vasfogának. Még jobban takarékoskodni akarva, a 26-ikutca egy sötét, szurtos lebujába kocogtam tudva., hogy ennél olcsóbb hely már nem igen lehet a föld kerekén.

Nagyfokú undorral, de azért lassankint mégis begyömöszöltem bablevesből és fekete kávéból álló szerény és egyszerű ebédemet, és fizetésre hivtam a gazdát. Ez valami hatalmas, tagbaszakadt texasi, odaáll mellém, és amikor ebédem ára iránt érdeklődöm, teljes lelki nyugalommal kijelenti, hogy egy dollár.

Hát fiuk, hiszen tudjátok, mi az egy dollár. Az öt korona. Szóval olyan ár, hogy még rostélyost meg butellás bort is ihattam volna rajtá. Azonkívül pedig nem is volt ennél több pénzem.

Ránéztem a jó öreg kotcsmárosra, nem-e tréfál, de sajna sötét szemeiből a legnagyobb komolyságot olvastam ki. Sőt, úgy láttam, hogy már türelmetlenül ráncba szedi bozontos szemöldökeit.

Körülnézek, a korcsmában kívülünk egyetlen léleksincs. Én magam jó távol ülök az ajtótól, kiosonni nem lehet. Nem marad más hátra, mint szerényen viselkedni, talán ennekmég lehet valami hatása.

„Nem gondolod öregem, hogy ez kicsit sok“ kérdeztem szelíden és aggódással.

A taxasi nagyot röhögött.

Sok. sok persze, hogy sok, de nekem pénzre van szükségem és egyre közelebb Kirakodott hozzám.

Isten neki gondoltam magam, és hatalmas sóhajtással huzom elő a dollárost a zsebemből,

mikor egyszer csak egy csomó vendég lépett a korcsmába, és ami egy pillanatra elterelte rólam a szeretetre méltó házigazda figyelmét és az a perc elegendő volt ahhoz, hogy magyarán szólva, kereket oldják.

Az ügy igy eléggé kellemesen fejeződött be, sőt még okultam is belőle, és tapasztalatomnak, mit nem is hittem, igen rövid időn belül hasznát is vettem.

Úgy fordult ugyanis sorom, hogy cipőtisztítással és gyufaárulással összehoztam annyit, hogy kis vállalkozásba fogjak.

Fényképjavitásra és nagyításra vettem magamat Kirakatom pompás volt, különböző nagyságú fényképek egymás mellett, mindegyiken felirat:

— Ha képedet akkora nagyságban óhajtod viszontlátni, fizess egy dollárt, és óhajtod teljesülni fog.

(Persze a nagyobb kép arányosan drágább volt, a legdrágább, ha jól emlékszem, 3 dollárba került.)

Egy ideig elég vígan nagyítottam embertársaimat, de végre is utolért hagyományos pechem és egy szép napon arra ébredtem, hogy bezárhatom helyiségemet. A házi ur holnap kiteszi szűrömet, mészáros, pék, boltos, már régen hitelez, szóval: finita la komédia. Rajtam már csak csuda segíthet, az is, ha azonnal jelentkezik, meit 3f dollár adósságot bizony nem lehet 2 centből megfizetni.

Amig igy töprengtem magamban, egyszerer