Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1907-11-26 / 48. szám
Szinérváralja, 1907. November 2(5. 48. szám. Negyedik évfolyam. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre G korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szára ára 12 fillér. Nyilltér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: FÁBIÁN ISTVÁN A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. A közeledő rém. Rohanó léptekkel közeledik a rideg tél, megannyi borzalmasságaival. Már tudniillik a szegény ember szempontjából nézve a dolgot. A különben szorgalmas, törekvő népre nagy csapás a tél. Áll ez kivált a mezei munkával foglalkozókra, kikben megvan a munkakedv, meg a tetterő, •csupán munkájuk nincsen. Aztán még ehhez járul a dermesztő, farkasorditó hideg, mikor egy kis fűtés, melegebb étel is elkelne, csakhogy honnan teljék ? A nyáron szerzett és félretett fillérek a legtakarékosabb életmód mellett is felemésztődnek. Ezt a drága időt kell valahogy értékesíteni, hogy a sok földhöz ragadt ember ne legyen kénytelen a nyomorúság száraz kenyerét enni, családja ne dideregjen, ne fagyoskodjék, a kétségbeesés ne lankassza életerejét, ne csüggessze lelkét és rossz gondolatok, tévtanok ne forgassák ki eredeti mivoltából. Itt van a háziipar, melyet télen egész famíliák kultiválhatnak odahaza. Az utóbbi időkben a földmivelésügyi miniszter kísérletezett e téren kielégítő eredménynyel Munkát juttatni lehetne elegendőt a népnek, annyit, hogy egész télen nem volna hiány ebben, csakhogy a tömérdek elkészített cikkeket vájjon értékesíteni tudná-e az állam? Valószínűleg nem. Itt a társadalom, a nagyközönség segítségére is volna szükség, ha gyökeresen akarnók e szociális bajokat orvosolni, tudniillik, ha a magyar társadalom hathatósan támogatná a hazai cikkeket, mert e tekintetben a magyar nemzet nagyon közönyösen viselkedik. Láthatjuk ezt kisiparunknál is, mely erősen pang, se előre, se hátra nem mozdul, óriási tétlenségben senyved s ha a jó Isten nem könyörül meg rajta, ki tudja, minő sors vár reá. A társadalomnak is kell segítő kart nyújtani, lelkesedéssel, ambícióval fölkarolni ezt a nagvfontosságu ügyet, akkor lesz munka, illetőleg akkor a kész munkát értékesíteni lehet majd. S e munka mellett a kisemberek ráérni fognak — lesz hozzá lelki nyugalmuk - önmagukat képezni, művelni, mit a népkönyvtárak utján érnének el. A napi munka után egy-egy népszerű, jól megirt és könnyen érthető könyvet vennének elő, amiből szépet, nemeset, hasznosat sajátítanának el. Elsősorban a kisiparosokat kell kellőleg pártfogásunkba venni, mert ha ezeknek elegendő munkájuk akadt, készítményeik kelendőségnek örvendenek, akkor a mezei munkásokat rá lehet fogni a téli időszak alatt háziipari cikkek készítésére. A kisiparosok osztálya az, mely manapság a társadalom mostoha gyermeke, melynek jajszava csakis a nyomorúság határáig hat, de tovább, a jólét küszöbéig már nem bir jutni. Hogy is boldogulhatná, mikor aligáiig támogatják, mindenfelől szorítják, sújtják, bénítják. Szerény eszközökkel dolgozik, kevéssel beéri, de jön a nagy konkurrencia, itt van a nagy vállalkozás, a gyáripar és főleg Ausztria, az ő iparával. És itt van a nagy, mindent megemésztő, megölő drágaság és ennek tetejében a rideg, szívtelen, kíméletlen tél. A rettentő drágaság, a rémes tél ránehezedik a szegény emberekre, kiknek jövedelme, javadalmazása nem áll arányban a rendkívüli kiadásokkal. A kormányzattal egyyetértőleg a nagy, hazafias társadalomnak kell komolyan önzetlenül eljárni a leküzdhető nehézségek, bajok orvoslására, mert ha azok is félreállnak, kiktől elvárhatják e nemzet fiai a támogatást, helyzetük enyhítését, akkor a szegény, kétségbeesett emberek, a biztos pusztulás örvénye felé sodródnak, ami pedig nem lehet érdeke sem az államnak, sem a társadalomnak. A közrenden kívül állók. Európa lakossága régen lemondott azokról a korlátlan szabadságokról; melyeket az őstermészet nekik nyújtott. Az emberek együttélése, együttműködése és egymásra való utaltatása szükségessé tette a közrend megteremtését és több ezredéves, még mindig tartó folyamat alatt sikerült oly törvényeket hozni és foganatosítani, melyek némileg feszélyezik ugyan a szabadságérzet teljességét, viszont azonban szilárdítják a közbiztonságot. A polgári rend és a törvények határai közé szorított szabadság nemesebbé, fenköltebbé vált ezáltal. Az emberben szunnyadó állatias hajlam megfékezése a legtöbb előnyt nyújtja a szabadság élvezetéhez. Mert a szabadság valódi fogalma nem az akarat korlátlansága általában, hanem csak a jóra való hajlamnak semmi által meg nem akadályozható érvényesithetése. A társadalom jogosan megköveteli minden egyes tagjától, hogy egyéni kívánságait és kedvteléseit bizonyos mértékben alárendelje a köz érdekeinek. A köz, melynek élére a leghivatottabb egyének állíttatnak, szigorúan őrködik arra, hogy érdekei, akár anyagiak, akár erkölcsiek legyenek, azok meg ne sértődjenek. Sikerült is annyira rendezni a közéletet, hogy a bűntények legnagyobbrészt megelőztetnek, s az ennek dacára mégis elkövetett gaztettek — kevés kivétellel — megtoroltassanak. , A civilizáció e vívmányát azonban csúffá teszi Pharao néptörzse. Már az a körülmény is, hogy a nyilvántartás alól, melynek az állam minden más egyede feltétlenül alá van rendelve, sikeresen kibújnak a czigányok, lehetetlenné teszi a fékentartásukat. Szinte hihetetlennek tartanók, ha nem látnok napra-napra, hogy manapság még nomád életet lehessen folytatni, nem is egy egyénnek, hanem egy egész, nagy fajzatnak. A czi- gányokat egy helyhez szoktatni lehetetlen, minden ily irányú kísérlet eddig meddőnek bizonyult. Itt-ott ugyan egyesek letelepedtek és alsóbb rendű mesterséget űznek vagy muzsikálnak, de a legtöbbje céltalanul csatangol az országban, koldul, lop, csal, rabol és gyilkol. A „SZINÉRVÁRALJA" TÁRCÁJA. Csak egy pár papucs. Sándor bácsi igazán kedves, aranyos öreg ur volt, bácsija az egész világnak, tisztelte, szerette minden ember, de leginkább szerették, dédelgették a fiatal leányok, az ő »kis tubicái, édes hugocskái«, amint őket rendesen nevezni szokta. De tudták is ők, hogy miért szeretik any- nyira azt a jó Sándor bácsit; hiszen senki sem lehetett figyelmesebb, előzékenyebb a »hugocs- kák« irányában, mint ő, minden alkalmat felhasznált, hogy örömet szerezzen nekik. Ha a fiatal leányok szép nyári időben kirándulást kívántak tenni a közeli erdőbe, Sándor bácsi gondoskodott róla, hogy kívánságuk teljesüljön, s ha télen kedvük kerekedett a szánkázásra, Sándor bácsi előállt díszes szánnal és vitte őket, merre nekik tetszett, a mamák pedig örömest bízták reá leányaikat, mert tudták, hogy Sándor bácsi mily gondos »garda des dames«, kinek figyelme mindenre kiterjed. Ha uj operát, vagy színdarabot szerettek volna hallani és látni, Sándor bácsi páholyában mindig volt számukra hely és arról is gondoskodott, hogy gyalog haza ne menjenek ; ha bálba készültek, keztvü és virág Sándor bácsi gondja volt — szóval Sándor bácsi itt — Sándor bácsi ott — nála nélkül semmi sem történhetett. De bár a jó Sándor bácsi nagyon is bőkezű volt, mások és különösen kedves hugocs- kái irányában, saját személyének ugyan vajmi kevés jutott e bőkezűségből. A fiatal leányok nem is találtak rajta egyéb hibát, mint éppen ezt a túlságos takarékosságot. Hanem mindennek dacára olyan barátságos, olyan kedélyes volt a bácsi füstös szobája ! S ott ült ő maga téli időben az ódon karszékben a kályha közelében nagy füst felhőket eregetve, szépen kiszitt pipájából — szivart nem szitt soha — bizony, ha rá nézett az ember, szinte akaratlanul elmondta neki minden titkát, jóságos öreg arca olyan bizalomgerjesztő volt és azok a fiatal leányok meg is gyónták neki minden kisebb-nagyobb bajukat és gondjukat. Mennyi mindenféle vallomást rebegtek el azok a rózsaajkak, ha egyik vagy másik leányka ott ült vele szemben abban a kicsi alacsony karszékben, mely éppen olyan volt, mintha a Sándor bácsi ódon karszékének unokája lenne — akár valami titokban táplált szivbeli reményre, akár más kevésbé fontos ügyre vonatkozólag, amiről nem mertek a komoly, szigorú apának, de még a jóságos mamának sem szólni, Sándor bácsinak mindent el lehetett mondani, ő mindenhez tudott hozzászólni, mindenkor tudott tanácsot adni és az ő közvetítése folytán nem egy titkos kívánság teljesült, melyet nem mertek a szülőkkel közölni. Karácsony táján ünnepelte Sándor bácsi hatvanhetedik születésnapját. Milcsi mandulatortát sütött számára, mert a bácsi azt nagyon szerette, Ilonka egy tekintélyes süveget hozott, melyben csak úgy csillogott a »gondüző szomorodni« akárcsak a valóságos szinarany, Birike finom kassai sonkát, Róza minden hozzávalót a puncs készítéséhez, Sárika pompás fehér cipót — s úgy tovább. Mindezeket a kitűnő holmikat elköltötték a jó öreggel együtt, amiből Sándor bácsinak ugyan nem sok haszna, de még kevesebb kára volt; hanem az ő »legaranyosabb tubicájá«-nak — igy nevezte a szép Bellát — ajándéka nagy veszedelmet hozott reá. Bella igen szép papucsot hímzett neki, fekete bársonyra arany és ezüst szálakkal; már bizony szüksége is volt rá, mert a színes gyapjúval hímzett régi papucs nagyon kopott és szine- hagyott volt. Sándor bácsi örült a gyönyörű papucsnak és másnap reggel, mikor Bella benézett a bácsi szobájába, egész büszkén ült szokott helyén, pipázva és újságot olvasva, az uj papucscsal lábain. Hanem hát, édes Istenem, milyen kopottnak, viseltnek tűnt fel most a hálókabát az uj papucs mellett! Már bizony az sehogy sem illik össze, már csak uj hálókabátot is szerezzen Sándor bácsi 1 A legaranyosabb tubica segített is neki egy szép törökkelmét kiválasztani, mely nagyon jól illett az uj papucshoz. De ez még növelte a bajt, mert az uj hálókabát mellett a karszék könnyen ócskának, szinehagyottnak látszott, — ami különben nemcsak látszott, de való is volt — a karszéket ujbíl kell behuzatni. De
