Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1907-10-22 / 43. szám

Szí nérvár alja, 1907.

Október 22. — 43. szám.

Negyedik évfolyam.

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre ! korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilltér soronkint 40 fillér.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos:

IF1 _Á_ IBI A. ÜST ISTVÁN

MEGJELENIK 31 INDEN KEDDEN.

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk.

A hatalom*.

Megvolt a vörös csütörtök is, a nagy próbamérkőzés, a társadalmi osztályok hadgyakorlata. És valamint igazi hadgyakorlatoknál is csak markirozzák a győzelmet vagy vereséget, úgy ennél a mérkőzésnél is csak feltételes eredményről beszélhetünk és soha el nem dűlő vita kerekedik a két küzdő fél között, hogy melyiké is volt tulajdonképen a a győzelem.

„Megmutattuk, hogy mi vagyunk a hatalom, az erő!“ hirdetik garral a munkát beszüntetők. Csúfos felsülés volt vége a nagy komédiának, harsogják büszkén a munkaadók és csakugyan, nem is volt egyéb eredménye az egész harcnak, annál, hogy a nyílt, válaszra váró, de megoldást sohase találó kérdések számát újból egygyel szaporította

Már több Ízben volt alkalmunk e helyütt a munkásság leghatalmasabb fegyveréről, a tömeges sztrájkról és ennek következményeiről, a bojkottról megemlékeznünk. Mindig azt a nézetünket hangoztattuk, hogy e fegyver erélyes és hatásos ugyan, de egyúttal igen veszedelmes is, mert hasonló erősségű fegyverek használatára kényszeríti az ellenpártot is. Jóslatunk időközben bevált. A munka önkényes beszüntetésének következménye volt a krimicsau, a munkazárlat, a bojkott nyomába pedig a munkások kizárása járt.

Éz az ellenhatás azonban nem teremtett békét, hanem mág jobban ldéle- sitette az osztályok közötti ellentétet és uj üszköket vetett a társadalmi rend alkotmányába.

Az ellenségeskedés már oly mederbe terelődik, melyben békés kiegyezés lehetősége szinte ki van zárva és amely végre is csak rettenetes kegyetlenségü küzdelemmé fog fajulni. A mostani állapot csöndes fegyverkezés, de jaj az emberiségnek, amikor ez a fegyverkezés már befejeződött és kezdetét veszi az igazi, a nagy puszinó küzdelem.

És ha mindezt meggondoljuk, szinte önkéntelenül is az ?. kérdés tolul elénk: okvetetlenül szükséges-e a dolgok ilyetén fejlődése és csakugyan elkerülhetetlen-e az, hogy egyes társadalmi rétegek halálos ellenségeskedéssel nézzenek lar- kasszemet egymással?

A természet életének megnyilvánulásában nincs ugrás, csak folyamatos fejlődés és minden jelenségnek csak akkor van létjogosultsága, ha ezen folyamatos fejlődésnek következménye.

Kénytelenek vagyunk azonban elismerni, hogy a mi szociálizmusunk nem természetes fejlődés eredménye, hanem mesterséges termesztés következménye, szóval olyan szociológiai jelenség, melynek jogosultsága nincs.

Az uralkodó osztályok és az uraló pártok közötli ellentétek az utóbbi évtizedek folyamán egyre jobban elsimulnak, ezek az osztályok egyre rohamosabban közelednek egymáshoz. Amikor még szigorúan vett rendi társadalom volt, amikor a földes ur korlátlan paran- csolója volt a pórnép ezreinek, nem volt oly nagymérvű az elégületlenség az igazán rabszolga módra elnyomott munkás- osztály tagjaiban, mint amilyen most, amikor pedig egyre szabadabb elvű áramlatok nyilvánulnak meg és egyre humánusabb felfogás lengi át az emberiséget.

Ha a hűbéruralom vagy akár a Bach- korszak aladt lázadt volna fel az elégü- letlen nép, úgy megértettük volna, hogy

elfojtani nem bírta tovább indulatát és elégületlensége nagy küzdelemre vezetett.

De amikor a mai viszonyok már össze sem hasonlíthatatlanul jobbak az előbb említett korszakokéinál, akkor igazán csak mesterséges szitás következté- ben lobbanhatott fel a nép indulatának tüze.

Nem tartozunk azok közé, kik mindjárt halálát kívánják valamely uj eszme apostolainak, de amikor a modern szo- ciálista apostolok működését figyelemmel kisérjük, igazán szívesen magunk is az újításoktól idegenkedők pártjához csatlakoznánk.

Azt kell tapasztalnunk, hogy ezek nem önzetlen apostolok, nem az igazság mártírjai, hanem igenis igen megfontolt és kényelmes urak, akik akár a maguk, akár a mások akaratából, meglehetősen szép és jövedelmező exisztenciára tettek szert azon a réven, hogy a munkásság vezetőivé küzdötték föl magukat.

Ó, az uj apostolok éppen nem szerények és alázatosak, büszke gőggel verik mellüket és a mögöttük vakon tomboló százezrekre mutatva, büszkén hirdetik: íme, a mi hadseregünk! Hadsereg kell nekik, amely őket vigye előbbre, milliókra szeretnének támaszkodni, hogy annál rendületlenebb legyen pozíciójuk. De amikor az apostoloskodás árnyoldalainak kellene jönniök, akkor a vezér urak szépen eltünedeznek és mitsem vétett jámbor balekokkal ületik le a büntetéseket, melyeket az ő áltatok irt cikkek miatt vefett ki a bíróság és a munkásosztály nehezen keresett filléreiből fizettetik meg a bírságokat, mely tulajdonképen őket illeti mosdatlan beszédükért.

így persze könnyű vezérnek lenni,

A „8ZINÉRVARAUA“ TARCAJA.

Október közepén.

Csillagtalan, sivár az éj, tombol a zivatar,

Ablakomnál csikorogva rohan el a vihar.

Sajgó, gyötrött szívvel nézek el az orkán után,

Mint rombol szerte-szét mindent vészthordozó utján.

Szobám csendes. Itt nincs vihar. S mégis úgy ver szivem. Sajgó lelkem, csüggedt testem már már alig viszem.

S ha megcsendül a toronynak éjfélt jelző hangja, Felszáll hozzám a mély simák száz és száz alakja.

Megkérdezem. S elmesélik mily szép ott az élet,

Hol a testtől s izzó vértől szabad már a lélek. Rémesen szól tompa hangjuk, mint szivem verése,

S mégis úgy csal s mégis csábit a velük menésre.

Ha az óra egyet kongat elszállnak a hangok.

S néma, sötét, kis szobámban egyedül maradok.

Úgy fáj szivem, úgy fáj lelkem s könybe lábad szemem, Azt a messze, messze tűnő bus hangot keresem

A hang csábit. Már-már megyek. Mit vesztenék vele? Mert a földön beteg szivem valakinek kel’-e?

De maradok ! Elém tűnik eszményi szent lényed . . . Nincs üdvösség, nincs boldogság csak egyedül Véled. ..

Bartók Antal.

A régi műhely.

— Irta: BABOS JÁNOS. —

Az egyesült államok polgárait általában érzéketlen embereknek tartják, kik csak az anyagi hasznot nézik. De azért minden szabály alól van kivétel, amint azt alábbi eset is bizonyítja.

Néhány hónappal ezelőtt egy gazdag divatáru kereskedő New-Yorkban arra a gondolatra jött, hogy hatalmas központi áruházat állít fel. Rendkívül nagy arányokban akart építkezni és úgy tervezte, hogy egész utcasort foglal le épületének. A szükséges telkek vételével minden simán ment, csak egy egészen kicsi kétemeletes sarokház nem volt megszerezhető. A tulajdonos, valami Weber nevű ember, ki fiatalabb éveiben órás, később kis tőkepénzes lett. nem akart semmiféle eladásról se hallani.

Amikor az ügynökök nem tudtak vele dűlőre jutni, az építő maga kereste őt fel. De ő sem ért célhoz.

Sajnálom, de teljesen lehetetlen — jelentette ki az öreg órás. — Én megvettem ezt a házat, mikor még fiatal ember voltam és azután 52 évig éltem és dolgoztam benne, hogy kívánhatja, hogy most megváljak tőle.

De édes Wéber ur — tárgyalt vele a kereskedő — mi haszna van ebből a kis házikóból. Hiszen üzletét abba hagyta nem lakik benne, nem is alszik benne, és csak arra használja, hogy naphosszát az ablakban ül és az utcára kitekint. Ezt máshol is megteheti és ráadásul szép

összeg pénzt is kapna. Gondolja meg csak, hogy mennyivel szaporodnék ezzel a tőkéje.

Amit a kereskedő mondott, színtiszta igazság volt. Webernek úgynevezett »műhelye« ahol néhanapján hozzátartozóinak és ösmerőseínek óráit javította, apró sarokszoba volt a második emeleten. Berendezése nem állt egyébből, mint egy figurás kandallóból, kopott diófa munkaasztalból és vörös bőrkarosszékböl. Tényleg csakis arra szolgált, hogy naponkint kétszer ide sétált és az ablakhoz ülve, érdeklődéssel kisérte az arra menő embertömeget.

Az öreg ember sokáig gondolkozott.

— Igaza van — mondotta végül — én igazán nem csinálok itt egyebet, minthogy ülök és az ablakon kinézek. De hát már hozzászoktam és hála Istennek nagy kort értem el. Ilyen korban nehéz elhagyni azt, amihez hozzászokott az ember. Ez a szobácska rám nézve egy darab haza, egy darab élet. Midőn feleségemmel Németországból átjöttem és ideköltöztem, mindketten szegények voltunk. Jó reménységgel rendezkedtünk be itt szűkös viszonyok között. E szofács- kán kivül csak egy kis konyha és egy kis hálószoba állott rendelkezésünkre. Itt laktam, itt dolgoztam, itt töltöttem estéimet, vasárnapjaimat. Abban a sarokban ott állott gyermekeim bölcsője. Feleségem már évek óta jobblétre szen- derült, de ha most is kitekintek az ablakon, úgy érzem mindig, mintha oldalam mellett állana. Igazán képtelen vagyok szakítani ezekkel az emlékekkel.

A kereskedő szótlanul hallgatta végig aa