Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1907-09-17 / 38. szám

Szinérváralja, 1907.

Szeptember 17. — 38. szám.

Negyedik évfolyam.

Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilltér soronkint ¥) fillér. MEGJELENIK 31 INDEN KEDDEN.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos:

ZE’.A.BiA.nsr i s rr3sr

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkeszlö- segéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk.

Egykor és most.

Alig van veszedelmesebb, alattomosabb ellensége a békés nyugalomnak és megelégedésnek, mint a múltnak összehasonlítása a jelennel. Az ilyen összehasonlítások és elmélkedések elkeserítik, megkérge- sitik a kedélyt, elhomályositják a szemet, úgy, hogy vak lesz minden szép és jó iránt, mit a jelen nyújt; pusztitólag hatnak, mint a méreg és ha nem küzdünk ellenük, vad óriásokká nőnének és minden fakadó virágot eltipornak, mielőtt gyümölcsöt hozott volna.

Aki most nehéz gonddal, nélkülözések közt, nyomorral küzködik, s egykor a bőség ölében boldogabb időket élt, annak nagyon nehéz arra fájdalom nélkül visszagondolni, a múltat a jelennel össze nem hasonlítani, s akaratlanul is ellebben a sóhaj ajkáról: »Egykor — és most!«

Ne engedjük át magunkat ama meddő összehasonlítások hatalmának — mert az sötét hatalom, le kell azt győzni, elnyomni; ne hasonlítsuk össze minduntalan azt, ami volt, azzal, ami van, mert ilyen összehasonlítással úgy a jelen, mint a múlt ellen vétünk. Ha az a múlt csakugyan annyival szebb és jobb volt, akkor vigasz is rejlik a visszaemlékezésben és hálaérzetet kelt lelkűnkben. Az élvezett boldogság sugarai engesztelő fényt vetnek a komor, rideg jelenre és nyájasabbá teszi azt a visszaemlékezés derűs sugara.

Igaz, hogy az elmúlt és. vissza nem szerezhető boldogság emléke vérző seb, mely a boldogság nélküli jelenben fájdalmasabban sajog, de hát vigasztaló erővel bir az a tudat, hogy egykor még is ismertük, bírtuk azt a boldogságot, melynek nagy becsét akkor tán nem is tudtuk kellőleg méltányolni.

De az is igaz, hogy a múlt az emlékezet alkonyatpirjának fényében, ragyogó fátyolba burkolva merül föl lelki szemeink előtt, a távolság a lényt fényesebbnek, az árnyékot kevésbbé sötétnek mutatja, úgy, mint a távoli bércek éles, merev, kegyes szírijei és ormai lágy körvonalakban tűnnek fel a szemnek és az örvényeket és szakadásokat takarja; s ez éppen a fó'oka annak, hogy a múlt és jelen összehasonlítása a legtöbb esetben a múltnak előnyére válik, olyannyira, hogy könnyen hálátlanná tesz minket a jelen iránt, sőt arra is bírhat, hogy elkeseredésünkben nem leszünk képesek megbecsülni, amit a jövő hozhat, úgymint azt sem vesszük figyelembe, amit boldogságunk hajótöréséből megmentettünk.

És vájjon az a múlt, az aranyos idő nem tartalmazott semmi szomorút, s ha most visszavarázsolhatnók, vájjon nem óhajtanánk-e, hogy egyik-másik dolog, esemény, ne úgy történnék, ahogyan történt — avagy egyáltalán éppen ne-is történnék?

Ha a múlt jobb volt — s jobb volt már csak azért is — vagy éppen azért — mert akkor fiatalabbak voltunk, akkor leghelyesebben tiszteljük emlékét, ha a jelen iránt igazságosak vagyunk és inkább előre tekintünk a jövőbe, mint hátra a múltba. Hasztalan a panasz, ha a bajt akkor ismerjük fel, mikor már késő;, hanem változtathatunk már azon, hogy az, ami volt, szebb és jobb annál, ami van; s hasztalan az is, ha az összehasonlításoknál szabad teret engedünk a képzeletnek, hogy oly ragyogó színekkel fesse elénk — bármi szép, bármi boldog volt a múlt — mégis csak halottnak kell tekintenünk — se drága halottat nem ébreszthetjük életre, habár saját életünket adnók cserébe — kössünk koszorút az emlékezet legszebb virágaiból és helyezzük a múltnak sírjára

— ha a koszorúra egy pár forró köny is hull lelkünk mélyéből — azt a jelen nem veszi rossz néven — de a holt iránti kegyeletnek eleget tettünk, forduljunk ismét az élethez — a jelenhez; a mai nap, a jelen óra is megköveteli a maga jogát; a »mára« »holnap« következik és annak hajnalpirja azokra is mosolyog, kik már a reménynyel is leszámoltak.

Az élet, a bölcsészet legigazabb tétele azt mondja:

»Okulj a múlton és használd fel a jelent úgy, hogy a jövőnek is jusson!«

A magyar gazdák.

Magyarország főerőssége mindenkora mező- gazdaság volt. Jövedelmének legtekintélyesebb hányada a mezőgazdasági terményekből került ki. Ezért féltve őrzött kincsünk marad a földművelés, az állattenyésztés.

A magyar gazda ragaszkodik is az ő földjéhez, mert ez léte, vagyona, egzisztenciája. A jó termő, dús talajú, kövér földek meghozták ama értékeket, amiket a ráfordított gondozások, fáradalmak, megművelések révén joggal elvárhattak a gazdák.

Szomorú válóság, hogy nem úgy van már most, mint egykor, régen. A sok gondozás, munkálkodás sem használt, a mezőgazdassg nem hozta meg azt, mint valamikor. Rósz időjárások, elemi csapások, drága munkabérek, kivándorlások, sztrájkok mind-mind csőstül zúdultak a drága magyar földre és ezek a félszegségek bizony hathatósan voltak észlelhetők és érezhetők.

Ezekkel szemben a gazdáknak nem szabad csüggedniök, kedvüket, energiájukat elveszíteni. Mindig nem maradhat, igy és az állandó, komoly és tetterős munka kell hogy meghozza a maga értékes gyümölcseit.

A gazdák legutóbb Pécsett gyűltek össze, hogy megbeszéljék dolgaikat. Igen sok figyelemreméltó felszólalás hangzott el, mindegyike a mező- gazdaság dédelgetését, gondozását, még nagyobb felkarolását hangoztatta, mert hát ez idő szerint még mindig fő jövedelmi forrásunk a mező- gazdaság

A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA.

Emléket kér . . .

Emléket kér tőlem ? Röviden elmondom!

Nem! Szóval nem merem! Tehát csak megírom! De ne nevessen ki! Mert ahogy ismerem,

Tán kacagni is tud tönkretett éltemen:

Egy mosoly ajkáról napsugaras tavaszt,

Hideg tekintete zimankós télt fakaszt,

Dallamos hangjának csengő, vig kacaja A meny üdvösséget hirdető harangja.

S szeme már nem ragyog. S ha ragyog is nem rám. Korai két ajaka más szavára vidám.

És most kér emléket? Kegyetlen! Már nincsen! De van! De mégis van! A szétzúzott szivem!

Bartók Antal.

A fösvények.

— Miért adjam oda a méheknek az én finom, édes nedvemet, mi közöm hozzájuk ? — így boszankodott egy dús akácvirág, mikor a szorgalmas méhek körülzsonglák és édes méznedvet akartak színi kelyhéből. — Eh, menjetek innen I Én bizony nem adok semmit, magamnak tartom meg az édességet!

És erre oly erősen megrázta magát és ide- oda himbálózott, hogy a méhek nem férhettek hozzá és tova szálltak jobbszivü virágot keresni.

— Vájjon miért adta neked a természet az

édes nedvet? — kérdé a szende nefelejts, mely közelében a csermely szélén nyílt. Adj a közjónak kincsedből, hiszen nem szerezted fáradsággal, Isten ajándéka az. Oh, ha engem megáldott volna oly dús kincsesei, mily örömest osztanám meg a szorgalmas méhecskékkel!

— De én nem akarok osztani senkivel sem ami az enyém, azt meg is tartom magamnak, — felelt durcásan az akácvirág és még jobban hányta-vetette magát.

— Kárá, rá, rá, rá! — szó’alt meg a tyuk a sövény mellett bujkálva ; — az én gazdasszo- nyom szedte minden tojásomat, és pedig csibéket akarok kelteni — bizony nem adom oda tojásaimat, — itt a bokor alatt csinálok fészkel s oda rakom, hogy a gazdasszony rá ne akadjon.

— Hát aztán mit csinálsz a sok tojással? — kérdé az öreg, tapasztalt házivarangy. — Valamennyit nem bírod betakarni és átmelegiteni, s úgy elromlik hiába, hátha záporeső jön, akkor elázik a fészked. Add te csak oda tojásaidat annak, aki gondoz és enned ad.

— Ej, mit értesz te ahhoz, meredt szemű varangy! Te már öreg vagy, most nem a régi világot éljük, mi fiatalok okosabbak vagyunk.

És a tyuk fészket kapart magának és oda tojta szép sárga tojását, nagyokat kodácsolva, hogy a harmadik szomszédban is meghallották.

Az akácfa alatt ült egy öreg ember, a meleg napon sütkérezve, reszkető kezében levél volt, melyet olvasott.

— Pénzt! Igen, az kellene neki! — dörmö- gött boszusan. — Én törődött öreg ember — én

adjak neki pénzt! — Hát tehetek én róla, hogy a háza leégett, a földjeit meg elpusztította a viz

— furcsa! Hiszen ő fiatal, ép és erős, dolgozzék keressen, éljen, ahogyan tud — felesége beteg és nincs hova lehajtsa fejét — minek nősült?

— Én nem mondtam neki, hogy vegye el azt a leányt, ki olyan szegény volt, mint a templom egere — szerette ! — hát most érje be vele ! — Az én szép pénzecskémet, mit oly keservesen összekapargattam hosszú életemen át, bizony nem fecsérelem el, amig élek — én segítsem őt — hát nem tudja bolond azt a példabeszédet: »Segíts magadon, akkor Isten is megsegít?«

Hiába ereszkedett melléje az emlékezet angyala, eléje varázsolta rég elhalt nővére képét árva kis fiával karján, hiába sugá fülébe ez az angyal a szegény haldokló özvegy utolsó szavait: »Bátyám, könyörülj rajtunk! Ne hadd a fiamat éhen elveszni — az árva hálakönyei áldást hoznak majd házadra!«

Az öreg ember nem akarta megérteni e hangokat, kezével hadonázott a levegőben, mintha egy alkalmatlan, zümmögő legyet akarna elkergetni, aztán apróra tépte a levelet és beledobta a patakba . . .

Mikor a nap már a láthatár felé hajolt, a meleg tavaszi délután folytán a déli égen egyre szaporodtak, tornyosultak a felhők, kezdetben vakítón fehérek voltak, mint a havasok csúcsai, aztán lassanként szürke színbe kezdtek játszani, mig végre sötéten, fenyegetően terjedtek mohón el-elnyelve az ég vidám kékjének egy-egy darabját; a játszi szellő, mely eddig könnyedén enyel-