Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1906-05-22 / 21. szám

(2) 1906. Május 22.

SZINÉRVÁR ALJA

21. szám.

A kleptomania.

A modem igazságszolgáltatás a humanitás jegyében jár. Abból a felfogásból indul ki, bogy a bűn nem egyéb, mint a lélek betegségének következménye. Ez a betegség lebet vagy veleszületett, vagy a rossz, hiányos nevelés állal ráragadt.

Az igazságszolgáltatás e felfogásának tehát az volna a legmegfelelőbb, ha a bűnösöket nem is büntetnék, hanem gyógyítanák, a gvógyithat- lanokat pedig ápolnák, mint például az elmebetegeket. Tényleg sok esetben, amelyben az elmegyöngeség kétségtelen jelei mutatkoznak, az illető bűnöst nem a börtönbe, hanem az elmegyógyintézetbe küldik, amikor pedig bebizonyul, hogy a bűntett elkövetésekor az akaraterő hiányzott, vagy ellenálhatatlan kényszer hatása alatt állt, az Ítélet rendesen fölmentő.

Mégis a büntettek nagy sokaságában, még ha a beszámithatóság, a lélek épsége tekintetében kételyek is merülnek fel, a büntető törvény- könyv szigorúságát alkalmazzák és legfeljebb enyhítő körülményeknek tudják be az akaraterő fogyatékosságát. Az igazságszolgáltatást erre ha hivatásának meg akar felelni, többféle körülmény kényszeríti. Ilyenek: a megsértett erkölcs helyreállítása, az újabb bűntettektől való elriasztás, vagy a megbüntetendő, mint a bűn útjára még nem tévedt egyéneket illetőleg, a társadalmi rend fentartása és — bár azt a mai jogászok szívesen nem vallják be, vagy éppenséggel tagadják is — a megtorlási bajiam kielégítése.

Nehéz ugyan határt vonni a humanitás és a büntető törvénykönyv közt és szívesebben látná bizonyára minden jóérzésü ember, ha a börtönöket, fegyházakat teljesen ki lehelne küszöbölni, ám ez ellen föllép az az aggály, hogy hová jutnánk, ha a büntetéstől nem lélő, lelkigyengeségben szenvedőknek szabad teret engednének ? Épp ezért le kell számolni azzal a szigorúsággal, hogy a bűnösöket megbüntetik ; bele kell nyugodni, mert, noha elszomorító, mégis elkerülhetetlenül szükséges.

A pszichológiának a modern igazságszolgáltatásban már is túlságosan hatalmas szava van. Sokkal kevesebb azoknak az embereknek száma, amelyekben jogosan hivatkoznak reá, mint a melyekben a védő mint kényelmes közelfekvő mentsvárat védence érdekében fel akarja használni. Hiszen a mai bűnügyi tárgyalások legkevesebbjéről marad el a hivatkozás az elmeállapot többé-kevésbbé hibás voltára és a védő erre csak ritkán appellá! hiába; ha nem ér el többet, annyira mégis viszi, hogy a gonosztevőt enyhébben fényitik meg.

Ez még nem baj; ez élénken illusztrálja, hogy a humanisztikus irány érvényesül. Ellenben nagy baj, sőt határozottan igazságtalanság, ha egyes esetekben belegségnak deklarálják a bűntett elkövetésével vádlott gonosz hajlamát, más esetekben megbüntetendő cselekménynek tüntetik fel és ebben a szellemben hozzák meg az Ítéletet, mertigy megrendül bennünk az egyenlőség elvébe vetett hitünk.

A modern igazságszolgáltatás ez Achilles- sarkát kleptomáuiának nevezik. Oly betegség ez, mely kényszeríti a benne szenvedőt, hogy lopjon. De furcsa szeszélye a természetnek, hogy ez a betegség csak gazdag, sohasem szegény embereknél lép föl.

E sorok írója jelen volt egy törvényszéki

tárgyalásnál, melynél a vádlott egy fiatal irodai gyakornok volt. Az illető előzőleg egy évnél tovább tébolydába volt internálva, s azonnal, a mint onnan kibocsátották, több mint száz lakásból lopott el különféle csekély értékű, legtöbb- nyire pedig értéktelen dolgokat. Maga a törvény- széki elnök jegyezte meg egy tanú vallomására, aki eskü alatt vallotta, hogy az ellopott tárgy értéktelen volt: »Úgy lopott mint a szarka, ha valami fényeset látóit, elvitte.« Nem volt tehát nehéz a kleptomániát megállapítani. És gondolják, mi történt? Két évi fegvházra ítélték a vádlottat.

A gazdag Wrede hercegnő a legaljasabb módon lopott el szállodákból, vendéglőkből mindent, ami a keze ügyébe akadt, még csak a szarka becsülete se volt meg benne, mert nem igen nézte fényes-e, nem-e, egyszerűen elvitte, vagy nagyuriasan elvitelte a szolgaszemélyzetével.

Lehetetlen, hogy a külföldi bíróság, hová az ügy Ítélkezés végett kerülni fog, nem fog meghajolni a nagyúri viselkedés előtt. Mert mindenki előtt világos, hogy a hercegnő egy szegény kleplomániás beteg, az irodai gyakornok pedig egy megrögzött, fegyházba való tolvaj.

Hogy ki vigye el a dolgát annak, aki a kleptomániát kitalálta, azt az olvasó szives elbírálására bízzuk.

A sztrájk.

Az a hír járja be a'lapokat, hogy Angliában egy nagy gyár, mely sok száz munkást foglalkoztatott, kénytelen volt beszüntetni az üzemet, sőt egyáltalán lemondani arról, hogy valaha még üzembe léphessen, mert a munkások oly követelésekkel állottak elő, melyeket csak fokozatosan növekedő károsodás mellett lehetett volna teljesíteni.

Ez a hir gondolkodóba ejt. A bérharcok idejében mindeneseire uj dolog, hogy a munkabér tulmagassága az üzemfentartás lehetőségét veszélyezteli. Csak ahhoz vagyunk szokva, hogy a gyáros épen csak versenyképességének épségben tartása céljából idegenkedik attól, hogy magasabb munkabéreket fizessen. Minthogy pedig az egy szakmabeli munkások rendesen együttesen vagy igen rövid időközökben egymás után állanak elő követeléseikkel, a gyárosnak nem kell attól tartani, hogy konkurrensei nem hasonló többlettel kénytelenek megterhelni üzemköltségeiket, s igy a munkásokkal folytatott tárgyalások erősen magukon viselik a szélmalomharc nevetséges jellegét. A két fél — a gyáros és a munkások — mindketten győztesek maradlak. A vesztes fél csak a harmadik, (melynek a példaszó szerint nevetni kellene) a vevőközönség. Ez kénytelen megfizetni a veszekedők apró kedvteléseinek az árát, a mennyiben csak a munkabérek felemelése következtében felemelt árakat kell fizetnie.

A jelentett eset érdekessége tehát abban rejlik, hogy ezúttal a szinleg egymással szemben álló felek adták be derekukat. A közönség megtagad! i a hadijáték elismerését, a gyáros elvesztette rendesen befolyó hasznát, a munkásoknak meg ugv beletörölt a bicskájuk, hogy kenvérnélkül maradtak.

De érdekes az eset azért is, mert élesen megvilágítja a munkáskérdés a külföldi és a hazai viszonyok szerinti külömböző voltát. Felami kivaló. Addsza csak a szádat, hadd nézzem : jobbra-e, vagy balra ? Agnes erre négykézláb kapálózni kezdett, majd hogy ki nem ütötte a pipát a számból. Az anyja is, meg én is egyre csititotluk, biztattuk, de nem ért biz az semmit; inkább meghalalmaskodott, hogy hozzá bizony ne nyúljon senki, mert leharapja a kezét. Hát tudja kend, Miska sógor, erre fel azután nekem sem kelleti több. Megharagudtam, mivelhogy el sem mertem volna gondolni, hogy egy ilyen hitvány vászoncseléd még hatalmaskodni is tudna. Se szó, se beszéd többet, azon minutum- ban hozzáugroltam, hogy felpeckeljcm a száját és Uram fia, Agnes, mint a nyúl, csak felugrik a székről és uccu vesd el magad, ki a házból, a réti földek felé. Na, de ha le úgy, én is úgy, meg az anyja is úgy. Utána iramodtunk rögvest mind a ketten, el is értük szerencsésen a nagyságos Pásztói uraság földjénél. Ekkor én hirtelen gáncsot vetettem a leánynak és a földre hem- peredett. Nesze — mondok — igy jár a nyúl is, ha meglövik. Most egyszerre mellé parancsoltam az anyját, lefogattam a kezét vele, én pedig a gyomrára térdepeltem. Váltig mondta már most lihegve Ágnes, hogy: lelkem Bernát bácsi, az Isten szerelmére Bernát bácsi és igy tovább.

Nem hajtottam reá. A csizmaszárból hamarosan kihúztam a kapatisztitót és nyelével felpeckeltem a száját, a kampóval pedig egyszerre két fogát rántottam ki a rebencés leánynak, hogy megemlegesse még a születése napját is .. .

Otthon azután a nagy ijedségre egy bögre szenes vizet ivott meg gAnes és most nincs kutya baja se . . .

*

* *

Az eset után hazafelé tartottam. Még jobbadán el sem hagytam a Kaproncai Köles Péter házát s ime nagy lármát hallok a községháza felől. Nosza — mondok magamban —- előre Bernát, hátha valami baj van a kréta körül. Neki iramodtam, mint a hogv a Csilla«» szokott es öt minuta múlva már a községháza elé ér- j tem. Előre is megmondhatom magának, Miska ; sógor, hogy nagy kár volt nekem oda igyekezni, mert rettentő nagy bosszúság lelt a dolog vége. A lármának oka-foka az volt ugyanis, hogy komédiások figuráztak az utcán. Rengeteg gyerek meg vászoncseléd bámulta a figurájukat. Még a nótárius, meg a bojtárja, azután a tisztelendő is bámészkodott, de embert magamon kívül nem láttam egyet sem.

A komédiások négyen voltak. Két gyerek, egy vászoncseléd, meg egy ember. A fiuk úgy néztek ki, mintha mezítelenek lettek volna. Áz asszonyon valami flasrok (slafrokk) féle volt, az emberen meg egy iromba nagy bugvogó, tele- pingálva szamárfülekkel és maskara pofákkal. A sátán boronálna végig a hátukon — gondoltam magamban — ti ugyan jól néztek ki, jók

vetődik a kérdés, lehetséges-e, hogy nálunk annyit követeljen a munkás, hogy a gyáros kénytelen becsukni a boltját? A mi többnyire alacsony munkabéreink mellett, vetemedhetnek-e arra a munkások, hogy szűkre szabott kenyerük veszélyeztetésével teljesíthetetlen követeléseket támaszszanak ?

S amikor e kérdésekre a leghatározottabb nem mel kell felelnünk, lehetetlen észre nem venni a külföldön ipar által teremtett jólétet s a mi — ipari gyengeségünk okozta — nyomorúságos szegénységünket.

Igaz, az angol munkások ebben az esetben túllőlek a célon. Túlbecsülték a gyáros, a vevőközönség türelmét. De az igények ilyetén tulfokozása megdönthetlenül igazolja, hogy a munkások erősnek, gazdagnak tartják hazájuk vevőközönségét s ha ez egyszer eljárásuk nem is vezetett a kívánt eredményhez, ezzel szemben ezer és ezer eset lecáfolja a kivételes sikertelenséget.

Megvagyunk ugyan róla győződve, hogy hasonló csak hazánkban a mostani munkásvi- szonvok mellett, nem fordulhatnak elő s teljesen feleslegesnek tartjuk némely lapnak azt a tanácsát, hogy munkásaink túlságos követelésekkel ne álljanak elő, mindazonáltal az értelmes munkások mindenkor helyesen cselekszenek, ha kényszerítő körülmények nélkül nem veszik fel a bérharcot. Mert — mint már mondtuk — a munka- bértöbbletet voltaképpen nem agyáros, hanem a vevőközönség fizeti meg, ennek az országnak a közönsége pedig még nem oly jómódú, hogy — bár a legjogosabb követéseket is egykönv- nyen kielégíthesse.

Krónika a hétről.

— Fővárosi levél. —

(A sajtóiroda uj főnöke. — Az uj főpolgármester. — Wekerle Temesváron. — Az igazságügyminiszler a helyzetről. — A fel uj ült Bubics-ügy. — Az élső sorozás. — Pótválasztások. — A parlament megnyitása előtt.)

Immár a miniszterelnökségi sajtóirodának is megvan az uj főnöke Vészi helyét ifj. Ábrányi Kornél tölti be. Jobb kezekbe nem is juthatott volna ezen fontos és jelentőségteljes hivatal vezetése. Ábrányi Kornél hosszú, tevékeny pályafutása nem ismeretlen. Egykép jeles volt a politika, irodalom és publicistikai téren. Az uj főnök egyúttal miniszteri tanácsosi rangot is fog kapni.

A legnagyobb érdeklődéssel tekintett mindenki a főpolgármester választása elé. A három jelölt közül csupán egy volt ismeretes a nyilvánosság előtt s ez: Fülepp Kálmán tiszti főügyész volt. A másik két jelölt neve a választás utolsó pillanatáig ismeretlen volt és éppen ezért izgatott kíváncsisággal tekintettek a választás elé. Végül a titok zára lepattant s nyilvánvalóvá lelt, hogy Fülepp mellett jelölve vannak Kollár Lajos és Wagner Géza ügyvédek. Természetesen Fülepp volt a kormány hivatalos jelöltje, kinek megválasztása mellett kivált Po- lónyi Géza igazságügyminiszter élénk agitációt fejlett ki. A választás eredménye: Fülepp Kálmán 53 abszolút szótöbbséggel Budapest székes- főváros főpolgármesterévé választatott.

Az elmúlt vasárnap utazott le Wekerle Sándor miniszterelnök Temesvárra, hogy személyesen átvegye a mandátumát. Lelkes, szép fogadtatásban részesült a kormányelnök választói részéről. Nagyszabású beszédében a korvolnátok a kerti cseresznyefámon madárijesztőnek.

A dolog azonban nem ennyiből állott. A két fiú egyre vetette a cigánykerekeket, azok után tótágast állottak. Majd előfogta az ember őket és a derekukat csúnyán begörbítette; azt hittem, minden csontjuk pozdorjává törik. De nem lelt semmi bajuk, mivelhogy a begörbités után még jobban ugráltak. Most előállott az ember és azt mondta, hogy az ő feleségének olyan kemény a hasa, hogy követ lehet törni rajta és azt mindjárt meg is cselckszi. Na ’isz gondolom, ez már nem igen lehet igaz . . . Igaz lelt a, mert az asszony egyszerre csak hanyattvágó- dik s az ember néhány fontos követ kalapácscsal úgy szétvert a hasán, hogy meg se nyekkent. Annye, mondok hangosan, ez már azután fáin egy asszony lehet.

Erre lel egy kis pihenőt tartottak. Pár minuta múlva az ember hirdeti, hogy előbb tüzet, azután gombostűket fog vacsoráim. Az asszony hirtelenében elébe is rakott az urának egy tál szurkos csepiit, meg egy kis tányér gombostűt, villát és kanalat.

Én kupán mázoltam volna Sárát azon mi- nutumban az ilyesmiért, ez azonban megciró- gatla az asszonyt és kérte, hogy szítson tüzet a szurkos csepüből. Hát meglette, és az ember nagy részét megette, de még a gombostűt is... Ördög bújjon a csötres gyomrába, semmi baja sem lett, En tán egy falaitól is kiadtam volna