Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-06 / 45. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilltér soronkint 20 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: FÁBIÁN ISTVÁN A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Szózat a »Tulipánkert-Szövetség* tagjaihoz és az egész magyar közönséghez! A tulipán a nemzeti ellenállás termőtalajából fakadt. Amikor megújult az évszázados kísérlet, hogy megcsorbitsák Magyarország államiságát, amikor törvényhozásunk erőszakkal elnémittatott és az alkotmány válsága után tartani kellett az alkotmány teljes felfüggesztésétől, a nemzet százezreiben egy lappangó érzés vált elhatározássá: egyesülni alkotmánya védelmében, megtörni azt a rendszert, mely Magyarország politikai és gazdasági érdekeit Ausztriának akarta alárendelni. A nemzetnek ez a hatalmas eltökéltsége, a nagy együttérzésnek meg- dobbanása, aggodalmai és reményei egy svmbolumban kristályosodtak ki s ez a symbolum: a tulipán. Egy uj nemzeti renaissance volt ez. A társadalom évtizedes tétlenség után erőinek és kötelességeinek tudatára ébredt, hogy megvédje azt, ami a múltból reá maradt skiküzdje azt, ami jövőjét biztositja. Innen az ádáz gyülölség, melylyel Ausztria e mozgalmat kezdettől fogva nézte. Tartottak attól, hogy a százados függés tunya megszokását, önöntermelőképességének kevésre becsülését, a magyarságban szunnyadó őserők életrekelése fogja felváltani, hogy az öntudatos, a maga munkájában bizó nemzet uj utakat talál gazdasági boldogulásához. S ettől joggal tarthattak. E mozgalom hajnalán, a magyar alkotmányt fenyegető válság megszűnt. A nemzet ügyeinek irányítása oly férfiak kezébe került, kik az alkotmány védelmében vezetőink voltak. Azok az erők, melyek a tulipánban egyesültek, felszabadultak az alkotmány védelmének kötelessége alól s teljesen azoknak a társadalmi feladatoknak szentelhették magukat, melyeket a „Tulipánkert-Szövetség“ keletkezése első percétől maga elé tűzött: „állás- foglalás minden nemzeti eszme, mozgalom és törekvés mellett. Társadalmunk törekvéseit minden időben a nemzeti eszmék irányították : a negyvenes évek mozgalmai nagy alkotások erőforrásai voltak. Alkotmányunk visszaállítása óla is láttunk nagy mozgalmakat, melyek azonban lelkesedésük tüzében merültek ki. nagy alkotások betetőzéséhez nem jutottak el. Kitartó, szívós, a részletekbe türelmesen elmerülő munkálkodás kell a nagy célok megvalósítására. Munka, melyei nem riaszt a közönyösség, mely nem keres rögtöni eredményeket. Erre a munkára hívjuk fel Szövetségünk tagjait. Negyven—ötvenezren vagyunk! Mily nagy erő, mily biztos eredmény, ha positiv célokra együtt dolgozunk! Első feladatunk legyen a nemzeti munka megbecsülése minden téren. És itt arra a térre fordul tekintetünk, mely leginkább parlagon hever, mely iránt eddig társadalmunk legközönyösebb volt: a magyar ipar félé. Az ut, melyet be kell futm:-uk, hosszú és rögös, mert a közgazdasági öntudat nálunk még kezdetleges s az Ausztriától való hosszú függés elszoktatta a nemzetet azon energiától és önbizalomtól, mely nem csak a politikai, de a gazdasági sikernek is első feltétele. Innen van az a bizalmatlanság, melylyel saját nemzeti munkánk termékei iránt viseltetünk; innen azon közöny, melyet iparunk fejlődése iránt tanúsítunk. Mig más államokban az idegen gyártmánynak le kell győznie azon bizalmatlanságot, melylyel önállóságukra féltékeny nemzetek minden iránt viseltetnek, ami idegen országból származik, nálunk megfordítva a hazai iparnak le kell győzni azon kicsinylést és elfogultságot, melylyel minden iránt viseltetünk, ami nem idegenből származik, hanem hazai munkának köszöni léteiét. Ezen változtatnunk kell. Távol van tőlünk minden gyülölség az idegen munka iránt, de legtöbbre tartjuk a magunk munkájának becsülését. A társadalomnak az állam mellé kell sorakoznia nagy iparfejlesztési akciójában. Érdeklődést akarunk kelteni a legszélesebb rétegekben, nevelni akarjuk az iparban azt az öntudatot, hogy termelését az egész társadalom bizalma és rokonszenve kiséri. Nem adunk részletes programmot, minden nap meghozza a maga teendőjét s minden ut, minden iparkodás a mienk, mely közelebb visz céljainkhoz. Két feladatot azonban kiemelünk a teendők nagy tömegéből, melyeknek megvalósítását első sorban óhajtjuk: az egyik a liázi-ipar intensiv felkarolása, a másik a magyar ház. Nemzetünk különös fogékonysága a házi-ipar iránt, biztosítéka annak, hogy tevékenységünknek itt bő és hálás talaj kínálkozik. Ami üdvösét e téren társadalom és kormány eddig teremtett, egész erőnkből támogatni akarjuk. Belevisszük a művészi gondolatot, előmozdítjuk a tömeges termelést s szervezvén a háziiparral való kereskedelmet, biztosítjuk számára a tömeges fogyasztást. Magyar házat akarunk építeni. Állandó kiállítást mindannak, amit magyar kéz és magyar elme együtt teremtett. A kézműipartól a gyáriparig, a tömegfogyasztás tárgyaitól a müipari cikkekig, szemléltető gyűjteményben számol be a magyar ház mindarról, ami itthon beszerezhető s amig egyrészt a hazai fogyasztást megszerzi a hazai termelésnek, másrészt megmutatja, mely területek azok, ahol a magyar iparnak meg kell vetni a lábát, ahol teremteni lehet, ahol teremteni kell, ha megakarunk élni a nemzetek versenyében. A „SZINÉRVÁRALJA“ TARCAJA. Farkas Gábor. (Folytatás). — Irta: Alpári Lajos. — Magának a magyarnak, Báthory Istvánnak is, a ki lesietett a várból a nagy zajra, úgy lehetett csak menekülnie, hogy telt marokkal szórta háta mögé az aranyat, hogy feltartsa vele dühödt üldözőit. Nem szabadult meg ott egyetlen magyar sem; azokat is, a kik elbújlak, csakhamar előre hurcolták s úgy nyúzták meg szegényeket istentelen módon. Nem került belőlük haza hírmondó sem. Nem lebegett fehér kendő a dévényi vár ablakából, nem fújta a kürtös a jeladást, ott nyugszik ő is a csehek földjében, — egyedül poroszkált végig a felvonó hídon a vár ura. Jó, hogy észre vette egyik ácsorgó kutyája, másképp talán be sem eresztették volna. Mint futótűz lángja szaladt szét a várban a gyászos hir, egyedül jött meg a nagy ur, nincs vele se szolga, se csatlós. Iluska is hallja, meg kell hallania, éppen most beszéli az öreg, ősz kulcsár, — az édes apja. Hová lett a kiséret ? hol maradt el ? kérdi mindegyik, de senki sem tudja. Hogy rettegtek máskor a nagy ur elébe kerülni s most mégis oda tódul hozzá a vár összes népe. Feleség az urát, mátka vőlegényét, gyermek édes apját kéri tőle számon. Senki se fél tőle. Miért is félnének'? szánakozó jóság ül most hatalmas urunk ábrázatján. Az öreg várkulcsár szőke Iluskája még a kezét is meg meri fogni a nagy urnák, ügy kérdi kétségbeejtő sejtéssel: — Meghaltak? — Meg! Ég, föld szakadása nem kelthetett volna nagyobb riadalmat, mint ez a rövidke, tompa válasz. Sirt, jajveszékelt férfi, asszony, gyerek. Velük sirt volna a marcona vezér is, ha nem szégvelle volna. Akadozott hangja, mikor belekezdett a gyászos újságba. Nem is csoda: olyan csúnya volt az eset. — Ott hulltak el egy szálig Prága városában, dicstelen halállal . . . Megfagytak a könnyek e szavakra minden szemben. — Dicstelen halállal! . . . mormogták tompán utána. Báthory Istvánnak rátévedt a szeme a kulcsár lányára. 0 sem sirt már, falfehéren kapaszkodott bele ősz, öreg apjába. Száz halálnál mélyebb sebet ütött szivén a durva, könyörtelen szó : dicstelen halállal! ... . Megesett rajta a nagy ur szive. Végig törülte öklével izzadó homlokát, hebegett valamit, de aztán erős, érces hangján imigyen folytatta; ‘ — Ne ijedjetek meg! Nem voltak ők gyávák. Hősi halált haltak. Száz csehet leöllek, mikorra elhulltak. Csak azért mondám halálukat dicstelennek, mert ezer cseh jutott egy-egyre. Farkas Gábor volt a küzdésben az első, a halálban az utolsó. Nem szólt többet egy szót sem. Örült, hogy befejezhette, nagy terhére esett egyenes lelkének a hazug szó. Oly jól esett neki Iluska szemének örömcsillogása. Érezte, hogy nem vétkezett, hanem jót cselekedett a hazugságával. Megkönnyebbülve oszlott szerte hűséges várnépe. Így már könnyebb elviselni az özvegységet, meg az árvaságot. Jó szerencse még, hogy senki se jött vissza vele, nem cáfolhat rá senki a szavára. De azért a várur mindig sir azután is, az egyik szemével, a mikor látja, mint kötik az asszonyok koszorúba a sok szép virágot minden évben,' halottak napjára, a hősök sírjára. Ő maga veszi át azokat s úgy küldi el, de nem oda, a hova ők szánták, hanem egy másik, messze várának kisded kápolnájába. És örömébe mindig vegyül egy csepp öröm is, mikor elhallgatja, mily gyönyörű történeteket mesél az öreg kulcsár kis unokájának apja vitézi cselekedeteiről, hősi haláláról, a mikre nemcsak az apróságnak, de édes anyjának, szőke Iluskának is megtelnek a szemei örömnek és búnak csillogó, gyémántos könnyével. (Vége.)
