Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-30 / 44. szám
Szinérváralja, 1906. Oktober 30. — 44. szám. Harmadik évfolyam. SZINÜRViRALJA ^TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. í, *0 £ Előfizetési árak: Egész évre 6 korortn. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. I Nyilllér soronkint 20 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: FÁBIÁN ISTVÁ 3ST A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a ,,Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. A bujdosók idehaza. Kétszáz esztendős hontalanságuk után messze, idegen földből megtérnek a nagy bujdosók. Kétszáz esztendőnek kellett leperegnie, hogy hazai földben pihenjenek Rákóczi Ferenc és bujdosó társainak hamvai. Az óriási távolság és a messze idő azonban megtartotta szivünkben és lelkűnkben a nagy szabadsághősöket. Számtalan sóhajunk, megannyi panaszhangunk röpült a Marmara tenger partja felé. Mikor bajban voltunk, midőn veszedelem fenyegetett bennünket, kérdeztük: „Hol vagy dicső fejedelem? Merre vagy Rákóczi Ferenc?“ És csodás szelleme megjelent képzeletünkben és renyhe vérünk felpezsdült, forrt, forrongott; lomha idegeink megfeszültek; egész lényünket szokatlan tűz hevitette s bátrabban néztünk volna a bennünket fenyegető veszedelmek elé. Mire e sorok megjelennek, az egész országot betöltő harangok zúgása jelzi Rákóczi és bujdosó társainak megtérését a hazai tőidbe. Már idehaza lesznek a szabadsághősök, már magyar nyelv csendül az ajkakon, már örömkönnyek perdülnek alá a szemekből. Az egész világ láthatja, hogy a magyar nemzet örömben és bánatban egységes tud lenni; a föld népei bámulni fogják, hogy a magyar mennyire szereti, mennyire imádja, mennyire bálványozza dicső, nagy hőseit; mennyire nem tudja felejteni, mily élénken, mily elhomályo- sitatlanul ragyog, tündököl lelkűidében nagyjainak emlékezete. Rákóczi Ferenc és bujdosó társainak hazaérkezése örömünnepe a magyar nemzetnek, mely két évszazadon át várt türelemmel, tűrt férfiasán, remélt Istenbe vetett hittel és nem hiába, mert az idegen földben, messze Törökországban pihenő Rákóczi Ferenc és bujdosó társai hamvai végre hazakerültek. Kossuth Lajos után Rákóczi Ferenc! A két nagy, halhatatlan hatalmas szellem hamvai találkoznak a hazai földben! Büszkék lehelünk mi magyarok, hogy ilyen férfiakkal áldott meg jó szellemünk, büszkék lehetünk, hogy ilyen szellemóriások magyarnak születtek, magyarok voltak és magyarok maradtak. Hadd lássa a világ, hogy van egy magyar nemzet, mely nem szolgaságban sinvlik, hadd lássa a föld népe, hogy voltak nagyjaink, kik szabaddá tették, kik megvédelmezték ezt a sokat hánytorgatott, sok csapáson általmenő nemzetet. Zugnak a harangok gyönyörű ünnepre, isteni tűz lángol, ragyog a szemekbe; hullong, perdül könnyünk, megannyi igaz gyöngy, örömkönnyek ezek, amiért hazajött, amiért hazatért dicső fejedelmünk, Rákóczi Ferencünk. Örüljünk, hogy hazatért Rákóczi Ferenc, nagy fejedelmünk; dicső hamvai mellett tanuljunk hazaszeretetet, igazi, hamisítatlan honszerelmet. És ti honleányok elmélkedjetek Zrínyi Ilona lelketemelő tettein, tanuljatok tőle hazafias embereket, valódi asszonyokat nevelni; tanuljatok lelkesedést, erős öntudatot, szilárd önbizalmat és szívós tetterőt. Ünnepeljünk az ünneplőkkel, imádkozzunk az imádkozókkal. Hő fohászunk szálljon a magyarok Istenéhez, ki adta nekünk Rákóczi Ferencet, ki hősöket adott nekünk a legválságosabb percekben és ki megtartotta ezt a földet nekünk. Rákóczi hazajött. — Irta; Taksonyi József. — Ünnepet ül ez az ország, Hős Rákóczit visszahozzák. A harangok megszólalnak .. . Régen nem volt a magyarnak, Régen nem volt ily ünnepe: Örömmel van szivünk tele. Tárogató szava harsan, Nagy emlék kél a magyarban: Rákócziék kurucz lelke Jő a sírból fel törtetve . .. Megrezzen az őszi avar: Kitör a harcz, a zivatar. Legelői jön Balogh Ádám, Tán labanczot hoz a vállán; Azután jön nagy Bercsényi, Pekry, Bottyán, Bezerédj .. . Középen a Fejedelem, Széjjeltekint a seregen. Szól, szablyáját felvillantva: „Rajta kurucz, rajta, rajta!“ Felrobognak, mint a villám, Robognak már labancz-hullán, A labanczot jól találta A kuruczok csatabárdja! — Rajta, kurucz, rajta, rajta, Nem süt még nap a magyarra. A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. Farkas Gábor. — Irta: Alpári Lajos. — Másként van ugyan feljegyezve az eset egyik-másik régi kis tárcában, mégis úgy igaz az az utolsó betűig, a hogy én elmondom. Az urnák 1Ö09. esztendejében történt, hogy Ulászló király fényes, nagy kisérettel megindult messze Csehországba, Prága városába, fiának, Lajosnak koronázására. Vele ment ide is hűséges embere Báthory István, a vitéz, hatalmas palatínus ünneplő díszben, számos paripával, még több csatlósával. A ki nem ismerte, bízvást őt tarthatta a magyar királynak. Csak úgy tündöklőn a napban aranyos himzetü bogiáros, bársonyos mentéje, drágakövektől súlyos kardhüvelye, ellenség vérétől foltosra vált jó acél pengéje. Hej nem bántotta még akkor a podagra . . . Táncolt is alatta a büszke, nemes mén, mintha tudta volna, kit hordoz a hátán, — alig tudta tartani hosszú kantárszárát szegény. Farkas Gábor, a legjobbik csatlója, akinek bizony jobb lett volna otthon maradnia a dévánvi várban Puskája mellett. A prágai főutczát ellepte a sok kiváncsi néző. Volt nagy riadalom, üdvözlő kiáltás, kalaplebegtetés. Ki is hitte volna, hogy mire leborul az alkony, átkozódás, szitok, haldoklók nyögése, véreskezü népek harci üvöltése váltja fel a vidám köszöntést és örömdalokat. Minek is állt ki a kapuba az a rózsásképü, kedves fitos orrú, cseh leányzó, az a boszorkányzó kis marianka miért nézett be oly mélyen a szemébe annak a délcegen lépkedő, hetyke fekete bajuszu, legyűrt csizmáju csatlósnak, a szegény Farkas Gábornak ? Miért nem nézte inkább ő is a királyt, vagy a palatínusát, heh sok vér maradt volna benn az ifjú szivekben ? De hát nem nézte ő sem a magyar királyt, sem az országnádort, fényesebb volt néki minden drágakőnél az a fekete, tűzzel égő csillagpár, a mely ott ragyogott Gábor két szemében. Vem is tudta levenni róla vágyó pillantását. Az volt aztán a láng a mikor a két szempár sugarai összeértek ! Mintha lobogó tűzzel égett volna az egész diszkiséret, meg a néző közönségnek egész hosszú sorfala; senki se látta, azaz hogy mégis észrevette valaki, bár ne látta volna ! Nem is látott többé semmit a nagy parádéból Kuhár Vencel, sötét lett egyszerre előtte a világ, mert hát a mátkája volt neki a szép Marianka. Az estéli áldomáson úgy lelógatta a bozontos szőke fejét, mintha a hideg lelné. Kínálták ropogós kalácscsal, forró pecsenyével, nem kellett egyik sem csak a jó tüzes "bort hajtogatta sűrűn. Legjobb is az a hideglelés ellen. És a sarokból csak nézte, nézte folyton, hogy táncol a magyar cselédség a cseh szüzekkel, mig a nagy urak ott lönt vigadtak az öreg várban. De szerelte volna kilépni az ő rózsáját, annak a hetyke bajuszu magyar vitéznek a karjaiból ; csak merte volna. És aztán, talán hogy megjöjjön a bátorsága, nagyot sóhajtotts üresen vágta a földhöz a poharát. Sóhajtott és ivott, sóhajtott és ivott szakadatlanul. Már forogni kezdett vele a világ, de azért jól látta mátkájának szilaj táncát, kigyult piros arcát, lihegő hókeblét, sőt még azt is látta, a mikor a magyar levente kezén fogta s kivezette a kerti lombok közé a hűs éjjeli levegőre. Alig birt már állani a lábán, de azért kitántorgott utánuk s egy kőrisfába kapaszkodva pislogott át vérben forgó szemekkel a bokron keresztül, mely előtt a pádon menyasszonya ült Farkas Gáborral. Felsziszszent a mikor a csatlós átfüzte a karját a parázsderekon, de ki hallja meg ilyenkor az éjjeli bogárnak zümmögését, vagy a falevelek bohó suttogását? Azt meg már nem is látta, csak érezte, bogy most már az övéből rabol az idegen vitéz. A csók cuppantása alig hallatszott át zizegő a galylyon, de ő úgy hallotta, mintha ágyukat sütögettek volna a várokon a királyi vendégek tiszteletére. Nem tudta mit legyen tehetetlen dühében. Vér bugygyant ki az ajkaiból, amint a kőrisfa háncsába harapott. A hold szelíd fénynyel som- polvgoft az égen, de egyszerre bágyadt" sugara lelve pattant vissza Vencel késéről, amint kivette zsebéből és gyenge csatlanással kinyitotta. Aztán mintha nagyon megrémült volna, hirtelen egy felhőrongy mögé bujt. Nem is látta már azt, a mikor Farkas Gábornak bedöfte egy láthatatlan kéz a nyakszirtjébe. Felbődült a fájdalmas érzésre, de már a másik pillanatban a cseh is ordított rettentő kínjában, mert buzogány se lehetett súlyosabb, mint a Gábor ökle. Úgy lezuhant az ütéstől a bokor tövébe, mint a taglótól az ökör. De a magyar legénynek is lecsúszott lassan-lasssan az ölelő karja a remegő lányról, oda esett ő is a gyilkosa mellé a harmatcsókoll fűre. Hiába emelte Marianka, hiába tördelte kezét, hiábavaló volt kétségbeejtő sikoltozása,
