Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-23 / 43. szám
szín é r v á r a l j a 43. szám. (2) 1906. Október 23. II. Rákóczi Ferenc emlékezete. Születés és halál, bölcsó' és koporsó, mily közel állótok egymáshoz! ll. Rákóczi Ferencz! Emelj kalapot, magyar, e nagy név hallatára, melyből a szilárd, önzetlen becsületesség, a lángoló honszeretet, ingatlan nemesszivüség és önfeláldozó hősies bátorság fénye csillog feléd s e fény, mint szövétnek világánál, jer, kisérjük lelki szemeinkkel a mesés hős dicsőséges földi pályáját! Március 27. és április 8. napja képezi Rákóczi Ferencre nézve azon két határvonalat, melyek között éleiének vész és vihartól hányatott sajkája mozgott. II. Rákóczi Ferenc az 1676. év március 27-én Borsiban született, tehát ezelőtt 230 esztendővel; 1735. április 8-án Rodostóban halt meg, vagyis ebben az évben a nagy ember halálának 17í-ik évfordulója. Hány embernek jutott ez eszébe? Istenem, hát csak a halál birodalmának kapujáig, a sírig hat az emberek emlékezete ? Hát nincs oly nemes élet, melynek alkotásai örökké élnek az emberek szivében? De van! Ilyen élet volt a II. Rákóczi Ferenczé. Nem feledi, nem képes őt feledni a magyar; s ha az élet fáradalmai leplet vonnak is a mnltak ködébe tekintő szemek elé, felpattan egy szikra a nemesen érző magyar kebelben, a honszerelem s — mintegy varázsütésre — lehull a lepel a dicső nagyok emlékéről: tisztán lát a szem. lm, lehullt a sötét lepel, elolvadt a jégkéreg a szeretet melegétől, lemosatott a gyalázat homlokunkról, mely miatt egymás szemébe pirulás nélkül nem nézhettünk. El van törölve a Rákóczit megbélyegző törvény, a nagy szent hazajön, hogy halottaiban élesztője, ápolója legyen az önzetlen hazaszeretet magasztos érzelmének! Március 27-én látta meg először a napot, október 27-én látja koporsóját a nap a haza földén! * * * A XVII. század egyike hazánk történelmében azon századoknak, melyekben e drága földön vérből kelt a növény, vérrel öntöztetelt. Oly nehéz idő volt ez, melyben a sok zaklatás következtében elgyengült nemzet saját erejében nem bízván, kénytelen volt a szomszéd hatalmasságokkal szövetkezni azon célból, hogy a támogatás mellett a magyar állam önállását legalább egyik fél ellen biztosítsa. Nem kell mondanom, hogy az egyik hatalmasság a török, másik az osztrák volt. Magyarországon két nevezetes politikai párt keletkezett. Az egyik legelső hazafiui kötelességnek a pogány törökök kiszorítását tekinté s e célra képes volt még az ármányos osztrákkal is szövetkezni. A másik — sajnos — elég szomorú példákra hivatkozva, az osztrákot tartá legnagyobb ellenségének. Az első párt hívei labancoknak neveztettek, az utóbbiak a kuruc pártot képezték. Hogy melyik párt gondolkodott helyesen, kitetszik a Budavár visszavételét követő idők osztrák-politikájából és az e párthoz tartozó győri bíboros püspök, Ivolonics hírhedt mondásából: »Magyarországot előbb koldussá, azután németté, végre katholi- kussá kell tenni.« E nemtelen cél ellen küzdöttek már előbb: Bethlen, Bocskay, Thököly s ilyen időben született II. Rákóczi Ferencz, fia í. Rákóczi Ferencnek és a hőslelkü Zrínyi Ilonának. Csak sast nemzenek a sasok! Rákóczi 12 éves koráig Munkácson nevelkedett, de a bécsi kormány már magától a névtől is rettegvén, újabb »rebellio« elkerülése céljából helyesnek látta őt a német szellemben nevelni; miért is anyjával és nővérével, Júliával együtt egy bécsi kolostorba hurcoltatott. És a nevelés — legalább egy időre nem téveszté célját s annyira megváltoztatta az osztrák körben már ifjúvá nőtt Rákóczi érzését a magyarok iránt, hogy egykor igy kiáltott fel Kellio szerzetesfőnök előtt: »Ha tudnám, hogy melyik bordám húz a magyarokhoz, kiszakítanám azt magamból.« De akkor megjelenik a kolostorban Bercsényi Miklós gróf a makovici segédlelkész álruhájában s mielőtt őt ebben megakadályozhatták volna, feltárta Rákóczi előtt azon kör szellemét és céljait, a melyben neveltetett. E perctől kezdve nem volt, mi Rákóczi vonzódását a magyarokhoz kiirthatta volna szivéből. Midőn nagykorú lett, megnősült s birtokainak azon részét, mely a zsarnok kézből kiszabadult, kezéhez vette. Sárosi várában fényes udvart tartott, melyben a magyar urak legszívesebben látott vendégek voltak. De a bécsi udvar, mely akkor a kákán is csomót keresett, itt sem hagyott neki békét. Kémekkel zárta őt körül s ezek jó bérért szívesen hazudoztak a magyar hercegre minden rosszat. Így lön, hogy egy éjjel katonaság lepte őt meg ágyában, Kassára, innen Bécs-Ujheiybe kisérték. — Ki lett mondva, bár titokban, hogy a kormány nyugalmáért Rákóczinak pusztulni kell! Az Ítélet, ha előre meg van állapítva, ürügyet könnyű reá találni. Ártatlanul kellett neki szívni a börtön büzhödt levegőjét. Meg kelle barátkoznia azon gondolattal, hogy abból csak a halál válthatja meg. De Isten látta a Rákóczi ártatlanságát s nem engedte őt ifjan elveszni. Két angyal sebes szárnyakon jött segítségére: neje, Amália és ennek barátnője: Magdaléna, darmslad ti hercegnő s megnyiták előtte titkon a szabadulás ajtaját. Rákóczi megszökött a börtönből, melyben nagyatyja, Zrínyi Péter élte keserű végnapjait, amelyből egy ut nyílt számára csak s ez a bitólához vezetett. Rákóczi Lengyelországba menekült. Hogy mi történt ezután, ami Rákóczinak hősies jellemét tulajdonképen mutatja, azt a történelemből mindnyájan tudjuk. Követ követnek adta át Rákóczi kilincsét, kik valamennyien arra„kérték őt, hogy álljon a sokat zaklatott nemzet élére s tűzze ki a szabadság zászlóját. Rákóczi sokáig habozott, de végre is győzött a hazaszeretet. Kibontja zászlóit az »Istenért, a hazáért és a szabadságért« s nem sokára olt látjuk őt a harc mezején. Szétküldi hires kiáltványát az országban: »Recrudescnnt vulnera inclytae gentis lumgarae /« Nevének hallat tára seregestől tódul táborába a nép s mig a nagy Leopold császár seregei Olaszország ellen járnak, addig Munkács, N-Bánya, Somlyó, N.-Kálló, Tokaj és más várakon büszkén leng a Rákóczi zászló. Tokaj várában fogadta Rákóczi a lengyelek küldöttségét, Ulisnvovszki és Potocki lengyel grófokat, kik őt a nemzet nevében Lengyelország királyságával megkínálták. Nem! uraim. — igy szólt — hazámnak születtem, egyedül csak azért akarok élni és azért halok meg! Győzelemről győzelemre vezeté hős táborát, már Bécset is megközelité és . . . és . . . letűnt a csillag, elfogyott a türelem. A béke Rákóczi akaA „SZ1NÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA A végzet. Mikor megölte, még csak oda sem tekintett az eltorzuló arcra, a végsőt vonagló királynői termetre, pedig — a felesége volt. A saját felesége, akit szeretett, imádott, bálványozott. Megölte irgalmatlanul. Annyi lelkiismeretfurdalást sem érzett, mikor megfojtotta, mint a katona, ki ellenséges bajtársát lövi le a csatatéren kommandóra. Csak mikor már künn járt a szabadban, messze a még nem régen oly boldog fészektől, csak akkor kezdett erőt venni idegein valami sajátszerü, tompa fájdalom. Olyanforma érzés, a miről az ártatlanul elitéit érez a vesztőhelyen. Terhes képzelete végig álmodja még egyszer az egészet. Látja a bűbájos, gondos asz- szonyt, aki neki mindene volt. Volt. Most már senkije, semmije. Magához emelte a fertőből, mert szerette. Megölte, mert megcsalta. Az övé volt, joga volt hozzá. Egy-két éve még az egész kis város valósággal rajongotfjérle. |,Ő volt az aranyifjuság vezére, szép, bátor és okos. Leányok, asszonyok csak úgy törték magukat utána; és mikor ő mégis ahhoz a meghurcolt, eltorzított asszonyhoz szegődött, még haragosai is sajnálták. Hogy is feledkezhetett meg annyira magáról egy Forgó? a hirespataji Forgó család utolsó vére ? Hogy is bolondulhatott hele az az okos ember abba az egykori jöttment leányasszonyba. És ha még jó lélek lett volna! De valóságos boszorkány volt, aki verni tudott a nézésével, igézni a járásával. Se szeri, se száma, akiket elbóditolt, elcsábított. Szinte féllek tőle. Mekkora port vert föl tavaly, hogy7 egy igazi dzsentri, Biró Ödön feleségül vette. Igaz, hogy hamar el is kergette. Ügy űzte ki házából a hálátlan, gonosz asszonyt, mint az idegen kutyát. Nem fogta senki pártját, még csak nem is védelmezte senki; mindenki tudta mi a bűne. S a kacér, rossz asszony maga sem tagadott semmit a hálójába fogott, délceg Forgó gyerek előtt. Tudott mindent róla s mégis, ha hozzá simult az a szépséges boszorkány asszony, forrni kezdett a vére, égni az agyveleje, lángolni minden idege. Nem tudott nélküle élni. Alig bonyolódott le a válápöre, feleségévé tette. Nem törődött a világgal, családja lármájával, átkaival; vak, pusztító szenvedély emésztette testét, perzselte lelkét. Érezte fejével is, szivével is, hogy nem méltó hozzá és mégis magához emelte. És az a csicsergő, bolondos asszonyka olyan hálás, olyan jó, olyan szent volt. Legalább ő igy hitte. Pedig ördög volt nem szent. Egyszer csak megint suttogni kezdett a világ. Eleinte halkan, később mind hangosabban, ü nem hallotta, vagy ha hallotta — nevetett rátának félreértéséből megköttetett, még mielőtt a Basta, Caraífa Antal, Nendinyi Cob Farkas, Strasoldo Károly, Caprara, Ottinger Farkas, Schlick Leopold és a többi vérszomjasok tettei méltóképen meg lettek volna boszulva. De hát nem is a boszu, hanem a magyar nemzet szabadsága vezeté Rákóczi Ferencet hallatlan tettekre ; e tiszta, nemes kebel elölte magában ezen, igazságos tettekre vezetni nem képes érzelmet. És mi lett jutalma, hogy nemzetéért, annak szabadságáért annyit küzdött? Midőn a legmagasabb polcon állva a koronát könnyű szerrel kezébe keríthette volna, nem tévé azt, mert királyához hü akart lenni s csak környezőinek arcátlan kegyetlenkedései, a magyar nemzet jajkiáltásai adták kezébe a kardot. Nemes lélek, mi lett jutalmad ily hűségért s ennyi önzetlen küzdelemért ? . . . Rodostó ! Volenti non fit injuira! Ismétlem: Le a föveggel magyar, e nagy hős emléke előtt! Itt a nemes példa; tanuld meg ebből, hogyan kell a hazát igazán szeretni, hogyan kell azért meghalni! Őrizd, ápold emlékét a dicső hazafinak s áldd a seregek Urát, hogy magyarnak születtél. E név hoz téged kapcsolatba ama dicső nagyokkal, a kiknek legelsőbbje volt II. Rákóczi Ferenc! Fábián István. Krónika a hétről. — Fővárosi levél, — (A bujdosók hamvai. — A Népszínház mecénásai. — A pékmunkások sztrájkja. — Költségvetés a Házban. — Korányi Frigyes jubileuma.) Serényen folynak az előkészületek országszerte. Rákóczi és bujdosó társai hamvainak hazahozatalakor végbemenő nagyszabású ünnepségek körül. Mert e ritka ünnepből részt kér és részt vesz a nemzet, az a nemzet, mely dicső nagyjait, felejthetetlen hőseit, önfeláldozó vitézeit csodás fénynyel, lángoló szeretettel szokta ünnepelni. Az ünnepségek középpontja természetesen a főváros lesz és a rendező bizottság már készen van a teljes programmal. Oly szokatlanul, pompásnak ígérkezik ez az ünnepség, hogy a külföldiek érdeklődését is felköltötte s özönével fognak ellátogatni hazánkba, hogy láthassák, mint ünnepeli a magyar nemzet szabadságharcának hőseit. Isten Hosztalek! Ez lett rövidesen a szálló ige a fővárosban. Az egész Népszínház kezdve az igazgatótól egészen a portásig földig süvegelte Hosztalek Nándor urat, a Népszínház jövő igazgatóját, vezércsillagát, mecénását, ki millióival ki akarta ragadni a Népszínházát abból a kátyúból, melyben megfeneklett. Két hétig bolondította Hasztalek ur az egész színházat, mig rájöttek, hogy közönséges szélhámos, vagy bolond, akinek csak a képzeletében voltak meg a milliók. Mikor rájöttek turpisságára jól eldöngették Kosztalek direktor urat, aki most kicsiny hónapos szobájában tovább kesereghet a rövid ideig tartó direk- torságán. A pékek még mindig sztrájkolnak, de a főváros nem érzi hiányát a kenyérnek, legfeljebb nélkülözi a zsemléket, ami nem nagy baj, mert hát van helyébe tejeskenyér. A pékmunkások — állításuk szerint — mindvégig kitartanak s addig hallani se akarnak a munkáról, mig követeléseiket a mesterek nem teljesitik. Ezek meg a leghatározottabban visszautasították a sztrájkolok köverajta. Nem is rágalom, hanem csak őrültség foghat reá uj bűnt. A Magdolnák nem szoktak újra vétkezni. És mégis .... A régi történet uj lett megint. Meggyalázta őt is, mint a másikat, elpusztította őt is, mint valamennyit. Indulatának első viharában elakarta gázolni, szét akarta morzsolni bűntársát, azt a gyereket is, ki még az iskola porát is alig rázta le magáról. Jó, hogy idejekorán kereket oldott. Hiszen ez a tacskó nem volt, nem lehetett bűnös. Az asszony csábította el. Ingerelte őt a gyerek ártatlansága. A hűvös szellő valahonnan a távolból darabokra tördelt, zavaros akkordot lopott fülébe. Valami ismerős nótát húztak a cigányok s a hang vitte, vitte magával, oda a zajba, a vigadók, a kacagok, a boldog emberek közé. Úgy sirt a hegedű, úgy zokogott a cimbalom : »Kitették a holttestet az udvarra, Hej nincs aki végig-végig sirassa . . .« A mulatozók észre sem vették, mikor leült a zöld asztal mellé az álmukból felriasztott, nyirt- lombu akáczok alá. Egy részeg német munkás ember ült a szomszéd asztalnál. Rongyos volt és sápadt. Nyolc üres üveg ásított előtte ; most tették elébe a kilenczediket. Merev, bárgyú tekintete beleveszett a sötétségbe. Dühösen csapolt a durva asztalra még durvább öklével, csörömpölve ! gurultak szét az üvegek s mindegyre azt ordította ; — Kommt, was kommt!
