Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-08-28 / 35. szám
(2) 1906. Augusztus 28. 35. szám . SZINERVARALJA uralkodó drágaság, valamint a legtöbbnyire a drágasággal megokolt munkásmozgalmak, amelyek ezideig a munkásosztályra mindig kedvező eredményt értek el, nagyon is hangosan figyelmeztetik a magyar középosztályt, hogy legfőbb ideje már, hogy önmagára gondoljon és a fenyegető veszedelmek ellen a legnagyobb erővel szervezkedjék. Első sorban Magyarország hajdan oly jövedelmező élelmiszeripara az, a melyet kíméletlenül letiport a mostoha sors és amely legjobban megérezte a viszonyok változását. Természetesen ezeknek az iparágaknak mesterei a legnyomorultabbul elpusztulnak. Úgyszintén más szakmákban is, mint a szabó, czipész, asztalos, bőr, fa stb. szakmákban a mesterek kétségbeesve néznek a jövő elé, ezek azonban, ha nem is a végtelenségig, de legalább ez idő szerint emelhetik az árakat. Csakis az élelmiszerkészitők kezei vannak megkötve és azoknak a polgároknak, akik az államnak évtizedeken át pontosan fizették az adót, szomorúan kell tapasztalniok, hogy miként hagyják őket nyomorultul elpusztulni az állam - és a munkásosztály, a melynek pedig szintén évtizedeken át munkát és igy kenyeret juttattak. Egyik tényező sem tesz semmit megmentésökre, sőt mintha az állam és a munkásosztály abban a jelszóban egyesültek volna, hogy : »Pusztuljon a középosztály.« Mást nem lehet elképzelni. Amint a mészáros, a sütő, a hentes a viszonyok kényszerítő hatása alatt áruit drágábban akarja elárusítani, azonnal rákiáltják, hogy: »uzsorás!« Azt senkisem kutatja, hogy ezek az iparosok honnan vegyék tulkiadásaikhoz a fedezetet. Ezek az élelmiszeriparosok lesznek a középosztály eltűnésének kezdeményezői. Az állam oly nevetséges ipartörvényt alkotott, a mely csakis az iparos zaklatására jó, továbbá a munkásosztály is évről-évre mind nagyobb követelésekkel áll elő, végül a vasárnapi munkaszünetről szóló törvény, mind együttesen szögei az élelmiszer-ipar koporsójának, Előre látható tehát, hogy a középosztálynak el kell nemsokára pusztulnia, mert a soraiban uralkodó és sok oldalról szított egyenetlenség lehetetlenné tesz minden komoly szervezkedést. És szép Magyarországon elérkezik majd annak az ideje, hogy csupa királyok és munkás- és munkásvezetők uralkodnak. Lesz Magyar- országnak egy apostoli királya és azután, minthogy a középosztály és vele együtt a kisipar is eltűnt, lesznek vas-, bútor-, czipő-, kenyér- és zsemlye-, hús- és kolbász- és sok mindenféle szakmabeli királyok. De hogy ezáltal nyer-e az állam és az ország, az nagyon kérdéses, mert hisz még manapság is csak a középosztály vállára nehezkedik az államfentartás súlyos feladata, a mely államban csak két fél fog teljes megelégedésben élni és pedig a föntebb említett különböző szakmabeli királyok és a munkásvezetők. így tehát nemsokára élelre-ha- lálra szóló harc indul meg Magyarországon, a létértvaló nagy küzdelemért, mert mindenki megelégedetten akar élni és igy mindenki vagy valamely szakmában király vagy pedig legalább is munkásvezető akar lenni. A nagy harcznak egyetlen áldozata pedig csakis a középosztá,y lesz' Steiner Gyula Krónika a hétről. — Fővárosi levél. — (A törvénytelen tisztviselők panasza — A délamerikai földrengés. — Gsaplár Benedek halála. — Magyar fürdővendégek botránya. — Csalás hamis pénzzel. — Király és paraszt.) Amikor hazánkban helyreállott a parlamentáris élet, az uj kormány sorra elbocsátotta az előző kormány állal törvénytelenül kinevezett tisztviselőket. Ezek közül a csanádvármegyeiek és makóvárosiak állásukba való visszahelyezésüket és beszüntetett illetményeik folyósítását kérték, s miután ezzel el lettek utasítva, panaszukkal a közigazgatási bírósághoz fordultak. Ez'szerdán tárgyalta az ügyet. Jogosnak mondta, | hogy a volt kormány által elmozdított alkalmazottakat állásukba visszahelyezték, az állásukban meg nem maradhatott helyettes liszt- I viselőket illetőleg a megtartás vagy meg nem tartás iránt, minthogy ez a bíróság ügykörébe j nem tartozik, nem határozhatott. Az illetményeket illetőleg pedig két csoportra osztotta. Megállapította, hogy azoknak, a kiket a főispán a régi tisztviselők helyébe helyetteseknek kinevezte, nyugdíjra vagy végkielégítésre joguk van, ellenben azoknak a tisztviselőknek, akiket a főispán üresedésben levő állásokra nevezett ki, semmiféle igényük nem lehet, mert kineveztetésük lör- ! vénytelen volt. Chilében, Délamerikában, borzasztó katasztrófa történt, oly hatalmas földrengés volt, hogy Valparaiso város és a mellette elterülő kisebb községek csaknem teljesen elpusztultak. A kárt illetőleg eddig a legkülönfélébb hírek kerültek forgalomba. Hivatalos becslés szerint a halottak száma hároms_záz, a sebesülteké nyolcszáz. Az anyagi kár milliárdokra rúg. Csapiár Benedek, az agg kegyesrendi tanár, kit egy éretlen suhanc Jung József minden ok nélkül, nyílt utcán öklével arculütötte, sebébe belehalt A merénylőt, kit nyomban letartóztattak, kihallgatták és súlyos testi sértés bűntettéért elrendelték ellene a vizsgálatot a vizsgálati fogsággal együtt. Azt állítja, hogy a telt elkövetésekor ittas beszámithatlan állapotban volt. Oetz tirol nyaralóhelyen nyolc magyar fürdővendég csinos kis botrányt rendezett. Megjelentek tulipánnal a kabátjukon, a király születése napján rendezett lakomán első felköszöntőt mondták az uralkodóra. A vendégek meg- bolránkoztak és a vendéglős kiutasította a magyarokat. Ezek indulófélben le akarták fotog- rafálni az osztrák társaságot, de nehányan homokot dobtak a távozók felé, a mire a magyarok egyike revolverrel fenyegetőzött. Csendőrség lépett közbe, a fenyegetőzőtől elvették a revorvert, aztán a magyarok eltávoztak. A szélhámosok régi fogása, hogy a vidékieknek jó pénzért sok hamisított pénzt kínálnak, így csapta be Kozecs Dezső jászberényi jómódú iparos Kisbakonyi András és László Balázs ugyanottani lakosokat, kiktől 1000—1000 koronát csalt ki. A törvényszék ezért egy évi börtönre ítélte, a kir. tábla 8 hónapra szállította le a büntetést. Szinte csodálni való, hogy a vidékiek az ilynemű szélhámosoknak még mindig lépre mennek. Érdekes és egyúttal jellemző epizód játszódott le minap Szerbiában Péter király Belgrádija visszautazva, Baldovácnál parasztküldöttség járult eléje, melynek szónoka igy szólt hozzá: — A mi bajunk igen nagy, uram. Ha a határt négy hét alatt meg nem nyitják, valamennyi paraszt tönkre fog menni. A meglepett király azt válaszolta, hogy a küldöttség kivánatát közölni fogja kormányával. A paraszt-szónok erre igy felelt: — Hát te, uram mit fogsz csinálni? Vagy neked semmi beleszólásod nincs? HÍREK. Főispánunk Nagybányán. Dr. Falussy Árpád főispán nejével s kíséretével Nagybánya város látogatására szombaton a délutáni gyorsvonattal Nagykárolyból elutazott. Nagybányára még aznap este érkezeit meg főispánunk, a kit az ottani pályaudvaron a város tanácsa nevében Gellért Endre polgármester fogadott s üdvözölt. A pályaudvart szorongásig megtöltötte Nagybánya város közönsége, a kik frenetikus éljennel fogadták népszerű főispánunkat. A bevonulás kisebbszerü diadalmenet volt. A város bányászzenekara Rákócy indulójával kisérte vendégeit Neubauer Ferenc főbányatanácsos lakásáig, akinek olt időzése tartamára házi vendége lesz főispánunk. Esti ’A 9 órakor fáklyás-zenével kedveskedett őméltóságáéknak Nagybánya városa. Ott volt a város apraja-nagyja a kíséretben, ez impozáns tiszteletadásban, a mely körüli rendezésben az oroszlánrész Égly Mihály és Fábián Lajos bányamérnöké. Tiszteletadás után Égly Mihály szépen ecsetelte a főispán előtt a város szerető ragaszkodását. Ezután Neubauer főbányatanácsos nagyszabású estebédet adott illusztris vendégeik tiszteletére. Vasárnap délelőtt Falussy főispán Nagybánya tanácstermében a küldöttségeket fogadta. Déli 1 órakor közebéd volt a Széchenyi-ligetben. Ebéd után a festő-műtermet tekintették meg a vendégek s azután látogatásokat tett a főispán. A vasárnapi programot a kaszinóban rendezendő estély fejezte be, a melyen hölgyek is részt veitek. Hétfőn délelőtt a főispáni pár a kereszthegyi bányát tekintette meg. Délben diszebéd volt, a melyet Gellért Endre polgármester és neje adott. Délután a fernezelyi kohók megtekintésére rán- dult a vendégtársaság. A nap befejezéséül a Széchenyi-igelben gyűltek vacsorára. Ma FelsőNem jött velünk bálozni, nem mulatott. A lelkivilága olyan volt, mint egy a világtól elzárt sziget, amelyen mégis illatos virágok nyitottak. Mikor te férjhez mentél, hogy siratott, hogy húsúit utánad, nem tudott megbarátkozni azzal az eszmével, hogy ne légy többet velünk. Aztán sok, sok idő múlva belenyugodott a változhat- lanba, különösen mikor az egész lelkét egy nagy szenvedélyes érzelem, mikor szerelmes lelt Zajtaiba! . . . Szegény nők mi . . . szegény Viktorin!! Nem .is szerelem volt az, több annál: megszokás, egy rajongó léleknek az eszménye, egy nemesen érező szívnek egész mesés ábrándvilága . . . Nem tudott lélekzeni, nem tudott gondolkodni enélkül az ember nélkül, olyan nélkülöz- hetlen volt reá nézve ez a férfi, mint a napsugár a természet fejlődésére. És mégis hogy csalódolt! Az a nyomorult úgy ludta ámítani, vagy talán szerette és mégis elhagyta . . . A tavaszszal, szép, csöndes, balzsamos reggel volt, Viktorin átjött hozzám, a kertben talált. Feltűnt arcának szomorú, mélázó kifejezése s az a körvonal, mely szeme alatt fekete gyűrűként sötétletl. — Te szenvedsz ?! Felelet helyett reám borult s keservesen zokogni kezdett: — Zajtai elhagyott, megcsalt engem! Úgy is volt az, hallottam aztán másoktól is, hogy Tátrafüreden, mikor a könnyű természetű betegeskedése miatt kellett ott időznie, belebolondult valami hóbortos német tanácsosnak a hórihorgas kisasszonyába, kinek a finánciális dolgai nagyon is okosan állottak. A tanácsos annyira megszerette a kies fekvésű magyar fürdőt, hogy villát építtetett és ott lakott 4—5 hónapig is egyhuzamban. Zajtai egy fél évvel ezelőtt jegyet váltott a tanácsos leányával, úgy jött haza, mint boldog vőlegény s ezelőtt fiz nappal volt az esküvőjük. A nyomorult, a nyomorult! . . . Őszre válóit az idő. A Viktorin arcán mégis most kezdtek nyilani a rózsák, pedig milyen halvány szokott lenni az arca! A halál az ő jegyeseinek festi az arcára e rózsákat s annak a halálnak a neve: tüdőbaj. Ezelőtt két hónappal Tátrafüredre vágyott, tudta, hogy ott van Zajtai a menyasszonyával s azt mondta: látni akjirom az esküvőjüket. Elkísértem s ottmaradtam vele. Úgy ügyeltem, úgy vigyáztam az én édes, türelmes, szenvedő betegemre, mint az édes anya gyermekére, ha kitámolvgolt a terraszra, a nagy szürke plédet ráterheltem s úgy oltalmaztam .mindentől, ami siettetné: Oda . . . . . . Zajlairól soha nem beszéltünk, néha feltűnt ideges, magas alakja a kavicsos, fenyvessel szegett utón, ilyenkor sietve menta menyasz- szonyához. Én már azt a napot is tudtam, amikor megesküsznek, hanem Yiktorinnak nem mondtam. Óelőtte titkolni kellett, hisz úgyis olyan gyönge, olyan megtört volt már. Néha elgondoltam, hogy Zajtait tudatnom kellene a Viktorin ittlétéről, mert neki arról fogalma sem volt, de a doktor figyelmeztetett, hogy Yiktorinnak ez a találkozás életébe kerülhetne. Nem, nem tehát! Éppen ma tiz napja történt meg reggel: Olyan halkan, olyan édesen sugdosott a szél a fák között — az én lelkemnek úgy tetszett, hogy egyszer halotti, máskor pedig esküvői indulót sugdos a haragos zöld fenyők lombjainak . . . s a nap langyos sugara odalopózkodott minden kis virágra, melyeknek kelyhecskéjéből szomjas sugára mohón szívta ki a csillogó, fényes harmatot. A tanácsos ur villája előtt messziről jött úri fogatok sorakoztak s a ficánkodó paripák jókedvű nyerítése megzavarta a felséges természet harmonikus, ünnepélyes csöndjét. Viktorin azt mondta: felkelek . . . talán szenvedő lelke, mely inkább az éghez, mint a földhöz volt már közelebb, megsejtette azt, hogy Zajtai most nyújtja karját a menyasszonyának: menjünk az esküvőre! Felöltöztettem, a puha, kényelmes ülésü karosszéket odaguritottam az ablakhoz, Viktorin leült, csöndesen, szótlanul, a nyitott ablakon át szabadon lopózott be a tiszta fényű napsugár s a szegény haldokló leánynak szőke fejére glóriát varázsolt. — Rosszul vagyok - mondta halkan s a feje lehanyatlott, kezét felém nyujtá s tekintetéből valami túl világi fény ragyogott . . . nagyon szerettem azt az embert . . . nagyon . . . egy nehéz, meg nem szakított sóhajtásban veszett el ez a vallomás s ez a sóhaj az elszálló léleknek utolsó sóhajtása volt! ... A nap fényes arca elé könnyű bárányfelhő tolakodott s a szellő is elnémult, mintha a természet is ünnepelne egy percig: amig egy sokat szenvedett nemes lélek megteszi az utat a földtől az égig! . . . A kis kápolna előtt e percben tiz mozsárdurranás jelezte, hogy a tanácsos kisasszony most mondta ki ez üdvözítő Ígéretet: holtomiglan. És most már vége mindennek . . . elmúlt az esküvő és elmúlt a temetés, a Viktorin koporsója azzal a vonattal jött Füredről, amelyikkel a boldog pár utazott Olaszhon felé. Ők mindenütt a Petrázka szerelmes suttogó dalait fogják hallaui az örökzöld pálmák alatt — a Viktorin sírja felelt az örök csalódás, örök elmúlás fájó
