Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-11 / 15. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP Eliiiizetésl árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, Főszerkesztő : A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények negyedévre 1 korona 50 f, egyes szám ára 12 fillér. XXjOf5ST7'-<í%.'S" OTj'íSS3‘X*. valamint előfizetési díjak Nyilttér soronkint 20 fillér. Felelős szerkesztők i a „SZINÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára Intézendök Aíegjelőállt, o lap misatlea ls.oc?c?.exs,. FfíSIRM ÍSTVHM és KÁTONfI SÁNDOR dr. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Magyarosodjunk. Századunk magasan lobogtatja azon dicsteljes lobogót, melyen letörölhetlen betűkkel van kiirva a társadalmi élet nagy esemény szava: a civilizáció. Manapság az előre haladás korszakát éljük. A tudomány beható kutatásai és buvárlatai, mint sikeres vívmányok állanak rendelkezésünkre. Gőzerővel dolgozunk, villámgyorsasággal utazunk és léghajóval röpködünk a magasban. Kétségtelen, hogy mindezen vívmányok alkalmul szolgálnak nekünk a polgárosulás céljának előmozdítására és eszközül arra, hogy a kereskedelem és ipar javára fordíthassuk. De hát mindez kizárja-e azt, hogy egyszersmind magyarosodjunk is? Mert — sajnos, — azt kell tapasztalnunk, hogy az erkölcsök lazulnak és nemzeti jellegünket vetkőzzük le. Az aranyborjút imádjuk és az igaz Istent nem akarjuk elismerni. Ha nyelvében él a magyar, úgy kétszeresen védi meg faját, ha a nemzet jellegét is magán viseli; azért kell arra törekednünk, hogy minden intézményünk jellegében magyar legyen s azért viseletűnk és ruházatunk sem lehet más, mint magyaros. Szükséges ezt a mai viszonyok közt — mikor már a kis gyermek kebelébe csepegtetik a tágasb haza hóditó fogalmának magvát — hangoztatni, mert a nem emlegetett eszmék az elfelejtés sorsára jutnak, a nagy puszta sivatagon eltévednek. Nyelvében él a magyar; de a nyelv csak külső forma, ép úgy, mint a viselkedés, melynek a szellem és érzelem a lényege és alapja. Csupán a nyelv által egymagában a nemzetiség csak részben van meg, ha a nemzet szivéből hiányzik a magyar viselet iránti vonzalom. Sokan — szemben ezzel — azt állítják és hozzák fel: hogy a ruha nem teszi az amtiert Az igaz, azt elismerjük; de nem hisszük azt, hogy a lojalitás csak frakkban nyilvánulhat. A frakkba öltözött ember báránybőrbe bujt róka is lehet. De az szent meggyőződésünk, hogy a lojalitás valósággal a hazafiul érzelemben gyökeredzik és lakik, mit külső jelekben sem rostéi nyilvánítani. ideje, hogy szívben és lélekben, nyelvben és jellegben, teljes izében tetőtől talpig magyarok legyünk. Kell, hogy társas életünket tiszta magyar szellem lengj?- át s társas életünk tiszta kifolyása legyen az eredeti magyar lelkületnek, jellemnek és jellegnek, mi nélkül ép, erős és nagy nemzet nem leszünk soha. E célt csak úgy fogjuk elérni, ha az összes magyarság hazafiassága teljes erejével fogja felkarolni a magyar viselet szokássá tételét. Ne habozzunk hát és oldjuk meg a kérdést úgy, hogy minden társaskörben s nyilvános alkalomkor tegyük honossá a magyaros ruha viselését. Mutassuk meg, hogy nem vagyunk majmolói idegen országok Ízléstelen divatjainak és meg tudjuk becsülni saját nemzeti viseletűnket, a valóban szép és Ízléses magyaros öltözetet. Csakhogy van egy mérge a társadalomnak, a hiúság szülőanyja, mit ugy- neveznek, hogy divat. Ez által épen nem azt akarjuk állítani, hogy a divat rossz; sőt ellenkezőleg azt az előrehaladás indítójának tartjuk, csakhogy az ne legyen idegen, de magyaros, hazai és nemzeties jellegű. Az ilyen divat előmozdítója a művelődésnek és fejlesztője a jó ízlésnek. Nagy befolyással van az a kereskedelem és ipar haladására, de az is csak úgy, ha nemzetünk jellegét viseli. Ne vándoroltassuk külföldre a sok millió arany koronát, hanem tartsuk meg idebent az országban saját kereskedelmünk és iparunk gyarapítására és élénkítésére. De minek is utánozzuk mi az idegen ízléstelen divatot, mikor bírjuk a saját nemzeti szép és ízléses öltözetünkben a kor igényeihez alkalmazható viseletűnket. Mert bizony a ruházat is ép úgy, mint bármi más, fejlődik, változik és idomul a kor viszonyihoz és igényeihez képest. Mi sem hisszük, hogy bárki is helyesnek tartaná, — és ebben áll a fejlettségünk oka, — hogy az ósdi, a mostani körülményektől eltérő szokásokban és kényelmetlenségben A „Sziaérváralja“ tárczája. Lina naplója. Okt. 31. Nem tudom miért: de nagyon szeretem az őszt. Órákig elnézem a haldokló természetet... Ma is szokásomhoz híven kisétáltam az erdőbe. Minden, minden a múlandóságot hirdeti. A tölgyek koronája már nem zöld, hanem valami sajátságos vegyüléke a pirosnak és sárgának ... Nekem tetszik ez a szin. Őszi ruhám is ilyen szinü lesz . . . Lábam alatt minden lépésnél megzördül a száraz haraszt és az őszi szellő messze kergeti a lehulló falevelet. Ez a száraz levélesoport itt a topoly tövében a kedves kis ibolya utolsó változata. Vájjon tépek-e még róla virágot ? Csak a jó Isten tudja. Mily kopaszok ezek a cserjék! Ha egy kis szél kerekedik, hogy zörögnek az árva gályák. Te bohó kis madár, miért nem mentél te is a szebb hazába ? Szegény, olyan vidáman dalol, oly fürgén szökdel, mintha tavasz volna. Vigyázz madárka, a napsugár megcsal: már nagyon bágyadt. Társaid visszajöveteléig rózsát már nem fakaszt. Igaz, itt van régi ismerősöm, kedvencem : a vadrózsabokor. Még van egy-két kései, fonynyadt virága, néhány zöldek^ levele. Majd ha ez is lehull, ő is meghal ... Én úgy szeretnék vele múlni el. Ott a síron túl oly szép lehet az élet . . . A repkény csak úgy élhet, ha van támasza, melyet átölelhet örökzöld leveleivel. Repkény, kúszó repkény a nő. Támaszt keres és a legtöbb talál is. Én is találtam, ámbár nem kerestem, de az én fám magasabb, semhogy a hitvány repkény fel birná érni. Ma ismét láttam őt. Úgy hiszem, hogy ő is szereti az őszi időt; különben miért sétálna a kopár mezőn, az elhervadt mezei virágok között ? Ott állt a patak partján. Elmerengve nézett a csacsogó hullámok közé. Oly érdekkel figyelt minden locscsanásra, mintha értené a fodros habok suttogását . . . Bizonyára ebben is a Mindenható végtelen bölcseségét csodálta. — Pillanatra ismét erőt vett rajtam a vágy, hogy megszólítsam. Beszélni akartam azzal, a kié szivem minden dobbanása. Megtántorodtam, de csak pillanatra. A másik percben már kijózanodtam. Nagyon, nagyon magas az a fa, hiába erőlködnék a repkény hozzá emelkedni. Letértem a mellékutra. Oh, ki tudná leírni a gondolatokat, azokat a hiú ábrándokat, melyek egészen hazáig kísérőim voltak ? Nov. 2. Ma van halottak napja . .. Maga a természet is gyászol: szürke fátyollal takarta be a vidéket. a nehéz ködön alig tud átszürődni a nap fáradt sugara. A feldíszített sirhantok mellett annyian imádkoznak. Szerettem volna magam is sírni, imádkozni. Valóban nagy próbára tett engem az Ur. Ismét vele kellett találkoznom. Egy elhagyott sir szélén térdelt. Valami elfeledett, szegény ember nyugszik alant. A kis fakeresztnek már csak roncsai feküsznek a sirdombon. Akiért senki sem imádkozik, a ki emlékének senki sem szentel egy könnyet, azt keresi fel. Mily nemes lélek! És én ezt a férfiút akarom felérni ? Nem, nem vagyok rá méltó. És mégis szeretem. Forróbban szeretem, mint atyámat, barátnőimet. Minden gondolatom, minden érzésem az övé. Reszketve kerültem ki az imádkozót; de ő felkelt és szemközt jött velem . . . E percben azt hittem, hogy reám szakad a menybolt minden csillagával. Közel voltam az ájuláshoz . . . Ő észrevette megrettenésemet és szelíd hangon vigasztalni kezdett, hogy jó az Isten, ha ránk mérte a bánatot, bizonyára meg is vigasztal. . . Azt hitte, hogy valami fájó visszaemlékezés borult a szivemre ... Én nem tudtam felelni. Egész testemben dideregtem. És csak zokogás volt a válaszom.- Nem háborgatom fájdalmában - szólott ismét ugyanazon a szelid hangon és szomorúan ment tovább a sírok között. Csak midőn nemes alakja már eltűnt szemeim elől, csak akkor
