Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-02-14 / 7. szám
II. évfolyam. Szinérváralja, 1905. február 14. 7. szám. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI É5 SZÉPIRODALMI HETILAP Előfizetési érák: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1 korona 50 f, egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 20 fillér. MiegjelexiiU ü lap mliicäon Jts.ocac3.oii. Főszerkesztő: IIiOSVAir <& TT «SST Á. V. Felelős szerkesztők FÁBIÁN ISTVÄri és KATONf? SÁNDOR dr. A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények valamint előfizetési díjak a „SZ1NÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szlnérváraljára iatézcndők Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. A társadalom. (F.) Ha körültekintünk, a társadalom minden rétegében ott találjuk a bűnt, a romlottságot, a mely az embert önmeg- hasonlattá teszi. S ezeknek az önmeghasonlott, elzüllött existentiáknak a száma napról-napra gyarapodik. Majdnem naponta olvassuk a lapok hasábjain, hogy egy-egy magasabb állású egyén, a benne összpontosított bizalommal vissza élve, egy-egy ifjú, a ki az iskola porát még jóformán le sem rázta, éretlen ábrándjai szétíoszlása által elcsüggesztve, egy-egy agg, avagy egy leány-lelke rémei által üldözve-, Isten legszebb adományát, az életet, a gyilkos fegyver tompa durranásával adva meg az utolsó „salve“-et, tépett rongyként dobja el magától! Es ha végig gondoljuk, hogy e kóros állapot minek a megdöbbentő jele, önkénytelen is odajutunk, hogy a valláserkölcsnek hiánya az, a mi a társadalmat a romlás kétsegbeejtő útjára vezeti. Hisz a vallásosság világíthatja be csak a tévelygő lelkek éjjelét, hogy megóvja azt az ész ragyogását elhomályosító babonától; hogy kivezető utat mutasson a kételyek tébolyitó labyrintjából s hogy a legzordabb viharok közepette megmentse a kicsi csónakot a csüggedés tengerében az önmeghasonlás szirtjén való szétron- csoltatástól! Hisz a vallásosság az, mely a lélek legnagyobb dissonatiáit megnyugtató, el- andalitó összhanggá változtatja s az élet nehéz küzdelmei közepette erőt ad a roskadozó embernek a súlyos kereszt tovább viselésére. . . . Hogy az ember az egymással való érintkezésre, a társadalmi életre született, azt ma már bizonyítani felesleges. S mi a társadalom célja, ha nem az, hogy az eszményiség megközelitéseért, — legmagasztosabb eszmékért küzdve, tagjainak a jólét viszonylagos elintézését lehetővé tegye?! De csak az a társadalom lehet életerős, egészséges és mi is csak úgy boldogulhatunk benne, ha a társadalom minden egyes tagjának a lelkében meg- gyökeredzett a vallásosság s az ezzel kapcsolatos felebaráti szeretet, a mely lehetővé teszi, hogy* az ember ne csak az önérdekért hevüljön; a társadalmi szervezkedést pedig úgy irányítja, hogy egy tökéletesen egybehangzó, kisebb-nagyobb érdekkörök külön törekvése által meg nem szaggatott, egyöntetű, egészséges társadalom jöjjön létre, a melynek tagjait a kölcsönös bizalom fűzi egymáshoz. Ilyennek kellene lenni a társadalomnak, de — sajnos — manapság nem találjuk meg ezt az összhangot. A merev önzés, a buta gőg, a fel- burjánzott klikk szellem, a versenytárs megsemmisítésére irányított akna-munka, a hízelgő képmutatás, a gyilkolni vágyó suhancok, a családi szentélyt nem kímélő rágalom s a bandita mesterségnek leg- raffináltabb alakzatai azok az uralkodó plánéíák, a melyek a társadalomnak egész „tündökölve“ messzire hirdetik, hogy a jóra- való törekvés átléphetetlen akadályokra talál; hogy a bizalmat árulással, a szere- tetet gyűlölettel fizetik; hogy nagyon beteg a szegény társadalom . . . Nem jól van ez igy. A társadalomnak szüksége van a vallásra, mely életét, cselekedeteit irányítsa; szüksége van az erkölcsre, mely ha elvész, Róma ledől s rabigába görnyed. A múltak nagy eseményei őseink dicső tettei a vallásból sok tápot, az erkölcsből életerőt és hatást nyertek. Ha valamiben, a vallásosság tekintetében hivatkozhatunk legnagyobb joggal a „régi jó idők“-re. A régi jó idők nemes példája lelkesítsen bennünket a vallás és erkölcs támogatására és erősítésére. Imádja bár más-más nyelven, másmás templomban Istenét valaki, az erkölcs egy, mint az Isten. Le hát az alakoskodással! Le az emberi elbizakodottsággal! Le az önisteni- téssel, mely útját állja az erény, a felebaráti szeretet s a közjó érvényesülésének! Tépjük ki a társadalom testéből azt, ami fekélyes. Egymással kezet fogva, az emberszeretet jegyében egybe forrva cselekedjünk a társadalom magasabb érdekeiért. Előkelőink, kik a nép süvegelésére utaznak s indokolhatlan gőgjökben határt nem ismerve, istennek képzelik magukat, mások pedig semminek tekinA „Szifiérváralja“ tárczája. A mirtuszkoszorú. Mirtuszkoszorúval láttalak, álmomban, Menyasszonyom valál; olyan boldog voltam. Köröttünk tengersok Jóbarát s rokonok. Örömmámorban mind, senki se szomorú, Mintha dicsfény lett, vön fehér homlokodon A mirtuszkoszorú. Mirliiszkoszorúval láttalak templomban ; Templom ajtajához oda támolyogtam, Hűséget egymásnak Esküdni hadd látlak. Vidám volt mindenki, csak te oly szomorú, Mint töviskorona tiszta homlokodon A mirtuszkoszorú. Mirtuszkoszorúval látlak ravatalon, Halál arája vagy én édes angyalom. Körül a temérdek Gyászoló emberek. Zokog valamennyi, mindenki szomorú.- N én csak egyre nézem, mily szép homlo- A mirtuszkoszorú . .. [kodon I>r. fír. Amlrimi Ottó. A szemfényvesztő. Irta: Anatole France. - Fordította: Szabó Imre. Lajos király idejében élt Franciaországban egy nagyon szegény kókler, a ki városról- városra járt, hogy ott művészetét mutogassa. Barnabének hívták és Compiegnéből származott. Ha vásár volt valahol, ott egy régi, kopott szőnyeget terített le a piac kellős közepén s onnén csőditette elmés és fura beszédeivel a gyermeksereget és a semmittevők sokaságát maga köré. Különös mókáit a nagyérdemű közönség kezdetben közömbösen hallgatta, de amikor fejével lefelé a kezére támaszkodva, lábaival hat rézgolyót dobott a levegőbe, amelyek a nap fényében vakítóan ragyogtak és amelyeket ő ismét felfogott; vagy amikor gerincét meghajtva, hátrafelé hajolt úgy, hogy nyaka érintette a sarkát és ezen állásban tizenkét késsel virtuskodott, akkor körös-körül csodálkozó moraj vonult és a pénzdarabok csak úgy hullottak a szőnyegre. Mindemellett Barnabének nem volt gyöngyélete, aminthogy nehéz bárkinek is keresztülvergődnie ezen a földön, ha a tehetsége után akar élni. Kenyerét arca verejtékének árán kereste és azt a nyomort, amit talán bűnbeesése hozott erre a földre, nehezebben sínylette meg bárki másnál. A gazdagságnak egyenlőtlen felosztásáról soha nem elmélkedett. Vakon hitte, hogy ha a világ nyomorúságos itten, annál dicsőbb és szebb odaát és a tulvilági életben való reménysége megelégedetté tette őt. Nem járt azoknak az Istentelen szemfényvesztőknek a nyomdokain, akik leikeiket eladják az ördögnek. Isten nevét soha nem káromolta, igazságosan élt és noha felesége soha nem volt, azért a felebarátjáét még sem kívánta meg. Mert — úgymond — az asszony, amint az a szentirásbeli Sámson történetéből is kitűnik, minden erős férfinak az ellensége. Érzéki kívánságok nem igen zaklatták. Sokkal nehezebben esett neki a borosüvegről lemondania, mint a szerelemről. Mert igaz, hogy mérsékelten élt, de egy jó kortyot azért nem vetett meg, kiváltképpen, ha forró nap tüzelt reá. Szóval igazságos ember volt, Istent félte és tiszteletben tartotta a sziiz Máriát. Ha valamelyik templomba lépett, soha nem mulasztotta el a szüzanya oltárképéhez térdepelni és hozzá a következő imát intézte: — Szentséges istenanya! Tekints az én sanyarú életemre, mig istennek úgy tetszik, hogy engemet magához hívjon és engedd, hogy halálom ^után a paradicsom örömeinek részese legyek. Ámen! II. Egy lucskos, nedves nap után szomorúan ballagott az országúton. A kopott, régi szőnyegbe, amelyet összetakarva hóna alá vett, elrejtette késeit és a rézgolyókat. Keresett valami menedékhelyet magának, ahol vacsora nélkül tölthetné az egész éjszakát, mikor egy baráttal találkozott, akit alázatos tisztelettel üdvözölt. Minthogy egyfelé vitte az ütjük, beszédbe elegyedtek.
