Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1905-11-28 / 48. szám

Szinérvár alj a, 1905. November 28. — 48. szám. Második évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyiltlér soronkint 20 fillér. MEGJELENIK 3IINDEN KEDDEN. Főszerkesztő: ILOSVAY GUSZTÁV. Felelős szerkesztők: FÁBIÁN ISTVÁN és KATONA SÁNDOR dr. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztő­ségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. A tetszvágy. Az ember belvilága nagyon hasonlít a természethez. A vad szenvedélyek vi­hara, a szelíd érzelmek verőfényes^iúfé- kony melege, az indulatok szeszélyes változatossága, a rideg önösség íagva ki- sebb-nagyobb mértéke — miként a ter­mészet időjárása — mind lényegünkbe foglalvák. Édes mindnyájunknál közös hajlam a tetszvágy, hatalmasan működő erő, melynek a dicsőség, hir, kitünés tápanya­gul szolgál, tehát belvilágunk egyik jelen­tékeny tengelye, mely körül cseíekvé- nyeink egész légiója forog. Nincs oly egyéniség, kiben e hajlam bizonyos mértékben meg ne volna, ki a körülményekhez képest ne iparkodnék mások kedvtelését, tetszését kinyerni. Már most csak az a kérdés, hasz­nos-e ez a tulajdonság és annak tényle­ges nyilvánulása vagy nem? S a felelet reá, igaz, kissé pithiaszerü: igen is, nem is, aszerint, a milyen. Ha a többi tulajdonsággal összhatig- zatosaur. működik, akkor mindenesetre hasznos; mig ellenben, ha nagyobb mérvet ölt, ha fölülkerekedik a többi érzeménvi erőkön és szenvedélylyé fajul, akkor úgy egyesekre, mint az egész társadalomra nézve okvetlenül káros. Lássuk előbb a tetszvágy hasznos voltát. Tudjuk, hogy cselekvényeinknél -- különösen a mai világban — nem kis szerepet játszik az önzés; mint tetteink rendes delejtüje, sokszor ferdeségekre vezet, sőt ha egyéb nemesebb hajlamaink hiányzanak, vagy már eltompultak, szél­sőségekre és erkölcsi hibák elkövetésére ragad. Azért emeljük ki az önzést leg­inkább, mert földi szereplésünk alatt ez a leghatalmasabb indító erő, legyőz min­den hasonló hajlamot és önkénynyel zsar­nokoskodik egész valónkon. Egyedül a tetszvágy az, mely legto­vább képes ellentállani szilaj kicsapon­gásainak, mely tán kissé ravaszul, de mégis csak odasimul az emberhez, gyöngé­den, sugvafülébe: »Mit szól majd a világ?« S az önző ember, ki a lelkiismeret szivetrengető szózatát sem veszi észre, a tetszetés halk suttogását meghallja és többször, mint nem, hajlik is szavaira. Avagy nem innen magyarázható, hogy a zsugori, ki önmagától is sajnálja a fa­latot. ki minden nemesebb áldozattól ir­tózva elfordul, néha-néha mégis csak ki­nyitja az adakozások előtt kincses ládá­ját, csak azért, hogy dicsérjék?! S miként itt úgy sok más cselek­ménynél is tetszésvágy a főrugó. Az a gondolat, mit szól majd a világ, sokakat megóv a gonosz indulatok és szenvedé­lyek féktelenségeitől, a közvéleménytől való félelem nem ritkán a kicsapongásokra hajló életet is a becsületesség korlátái közé szorítja; a renyhét, ki sem külső, sem szellemi hát romáraddával nem törődik, tevékenységre ösztönzi; egy-egv kedves lény, ki iránt vonzódunk, fölráz a fásult­ság sivár tetszhalotlságából és hogy tet­szését kiérdemeljük, nemcsak szellemi munkálkodásra, de még külsőnk kicsino- sitására is ráadjuk magunkat. llv értelemben tehát ez a hajlani tehát nemcsak hogy nem hibázható, de sőt hasznos is, csakhogy mint minden tűz, amily mértékben világit, olyan mér­tékben pusztíthat is, ha korlátáit szét­rontva, féktelenül csaponghat. Amerre csak tekintünk, mindenütt szomorú bi­zonyítékokat találhatunk, ez állítás iga­zolására ; semmibe se veszi a szépség legfőbb törvényeit: az ízlést és az egy­szerűséget, abban a hiszemben, hogy ez­által inkább tetszik; levetkőzi a szere- tetreméltóság múlhatatlan föltételeit: az igénytelenséget és szerénységet lábbal tapossa a gyarapodás melíőzhetlen kel­lékeit : a takarékosságot és józan számí­tást abban a hiszemben, hogy ezáltal jobban tetszik; elveti magáról a hűséget, abban a hiszemben, hogy ezáltal tetszik; ezek a káros szenvedélyek és sok más, valamennyien a tetszvágyból származnak, amely pedig nemcsak nem hiba, hanem hasznos; de hát a lámpa fénye nem-e szintén hasznos és jótékony, ámde mi lesz belőle, ha nem fékezzük és nem őr­ködünk felette? pusztító tűzvész, ezrek jólétének elhamvasztója. A tetszvágyból fakad a czim és rang­kórság is. A tetszvágy e tulhajtása, igaz, már hiúság, s mint ilyen a szenvedélyek sorába tartozik, de azért egyik a másik­ból származik, ha nem vigyázunk reá. És a határvonal, mely a jótékony tetszvágyat a veszedelmes fajzatától el­választja? ezt meghatározni csakúgy le­het, ha az eszközöket nézzük, melyeket az illető használ s a czélt, melyet ma­gának kitűzött Rossz eszközökkel soha­sem lehet nemes czélt elérni, és azért a nemes tetszvágy nem is nyúl hozzájuk, a rossz czélokat pedig a nemes tetszvágy már természeténél fogva utálja. Képviselőtestületi gyűlés. Szinérváralja nagyközség képviselőtestülete e hó 23-án rendkívüli közgyűlést tartott. Nem foglalkoznánk a képyiselőtestület ha­tározataival, ha azok véletlenül nem oly ügyet érintenének, mely az egész község önérzetét, jó hírnevét elég^ vastagon burkolt rétegből akarja kiszabadítani. Megtörtént az az alig reparálható súlyos mulasztás, hogy Szinérváralja község történelmi nevezetességű várának helyét és emlékeit min­A „SZINÉRVÁRALJA" TÁRCÁJA. Szegény Gyuri. — Irta: Strasser M. Sándor. — »Emberek, emberek! könyörüljetek rajtam, szegény nyomorékon!« A még meglevő egyik kezében sapkáját tartja — mely valamikor vitéz fejét ékesité, kö­nyörög néhány fillérért egy ringy-rongy okba burkolt alak. Ruhája, — ha azt a dirib-darab foszlányokat annak lehet nevezni, csak itt-olt fedi hiányos tagjait. Csak egyedül hosszú, durva hajjal benőtt feje s kiszáradt sápadt arcza mu­tatják, hogy egy szerencsétlen emberi lény kö­nyörög hozzánk. Egyik lába s az ellenkező ol­dali keze hiányzanak. Tudja Isten, hol s merre lehetnek azok! . . . Legalább nem kell takar­gatni az istenadtának azt is a hidegtől. Olykor-olykor eltávolítja melléről a szeny- nyes rongyokat s egy kis krajczár nagyságú me- daillont húz ki kebeléből, mely fonállal nyaká­hoz van kötve. Borcsa, Borcsa, — susogja ilyenkor, fáldal- mas sóhajt elnyomva. Ajkához emeli az avult kis képet, — melyen már csak valami barna folt látszik alak helyett, forró csókjaival árasztja el. Nézi . . . nézi, ismét megcsókolja s siránkozó hangon dúdolja: «Szpgény anyám, ha tudta volna, Dehogy szült volna engemet* Hej! de régóta lehet már szegény Gyurit mint a falubeliek őt nevezik — rendes helyén a gyógyszertár sarkánál látni. Ide ül ő naponkint, talán azért épen ide, hogy a gyógyszerért jövő-me­nők reá gondolva, övéik szerencsétlenségére, kö­nyörüljenek rajta. Olt ül ő mindennap, hideg, — melegben, eső,hóban egyaránt; nem védi magát az idő viszontagságaitól mással, mint a testén levő szennyes rongyokkal. Hozzá szokott mindenhez; nem érez semmit, csak néha-néha... akkor fáj valamije ott . . . ott benn, rongyokkal fedell keb­lében . . . Borcsa! . . . Borcsa! . . . Ha e kis ereklyyéről fájdalma újra feltámad keblében, ismét ama megszokott dalát dúdolja a fájdalomtól, bánattól rezgő hangon : «Szegény anyám, ha tudta volna, Dehogy szült volna engemet.» Majd ismét eltemeti régi fájdalmát s a je­lenre gondolva, szánakozó hangon szól a járó­kelőkhöz : 1— »Emberek, emberek! könyörüljetek rajtam 1 Szegény Gyuri, szegény Gyuri! Hej! nem gordolta ő, hogy egykor ilyen sorsra jut . . . nem született ő ilyen nyomorék­nak! . . . Oh! ha szeretett szülői tudnák, hogy ő ily állapotban... csonka testtel könyörög néhány fillérért! . . . De ők nem tudják, mert . . . elköltöztek ama hazába, hol gazdag szegény egyforma. Ok azon tudatban hunyták be szemeiket, hogy egyet­len fiuk boldog fog lenni egész életén keresztül; járatták őt iskolába s a kis Kovács Gyuri nem volt éppen a legutolsó tanuló. Később a ójánál megtanulta a lakatos mesterséget . . . Milyen nyalka legény lett a Gyuriból! Bell sok néma sóhajokat küldtek utánna a falubeli le­ánykák ! . . . Szülei őt, ő pedig egyedül a szom­széd leánykáját, a rózsás arczu, nefelejtsszemü, eperajku Boriskát hálványozá A két szomszéd már rég elhatározta a két szép gyermekei férj s feleséggé tenni. Gyuri naponta olt mulatott Boriskájánál a virágos kertben; fölöttük vígan csevegtek a nagy természet apró dalnokai s szerelmi csevegéseiket eldalolta az erdők szive, a csalogány. — Boriskám, galambom ! — mondá egy nap Gyuri, végre tehát holnap ... igen, holnap jön az a régen várt nap, midőn talán örökre szabad le­szek ... szabad, mint a felettünk zengedező kis madárkák s akkor édesem... enyém leszel . . . enyém örökre ... világ s Isten előtt! Tudod éde­sem ! holnap lesz á sorozás s ha most sem vesz­nek be katonának ... akkor örökké együtt mara­dunk. LTgv-e édesem akkor . . . megtartjuk az esküvőt, mint szülőink is óhajtják s te leszel az én aranyos kis feleségem. A leányka szemérmesen pillantott a ki­pirult arcú ifjú szemébe. — Igen, igen a magáé leszek Gyuri, vagy a. . . — Ne mond tovább édesem ! a minden-

Next

/
Oldalképek
Tartalom