Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-11-14 / 46. szám
Szinérváralja, 1905. November 14. 46. szám. Második évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkinl 20 fillér. M E G J E L E NI K MIND E N K E I) I) E N. Főszerkesztő: ILOSVAY GUSZTÁV. Felelős szerkesztők: FÁBIÁN ISTVÁN és KATONA SÁNDOR dr. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a ,,Szinérváralja11 szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Társadalmi életünkről. Nagyon gyakran emlegetjük azokat a régi jó időket, mikor még Magyarország tejjel-mézzel folyó meseország volt, melyben az emberek úgy szerették egymást, mintha csupa édestestvérek lettek volna. Emlegetjük és alig akadunk nyomára annak a dáridós életnek. A vendéglátogató gazda kiszedette a négy kereket a székéi ből és úgy marasz- totta a vendéget magánál, A merre a szem fordult, rózsás kedvet, víg arcokat látott; a tágas udvarok, az oszlopos tornácok visszhangzottak a zeneszótól, sarkantyú pengéstől. Deli legények rakták a táncot kedves leányokkal és öblös kupa mellett tisztes öregek dalolták a szivde- ritő szép nótákat. A csengés négy ló, a mezőn való cicázás, a zálogos játék, meg a ropogós friss pogácsa, no meg egy csepp jó bor, kevés gazda portáján maradt el, valahányszor a munkára rendelt () nap után vasárnap következők. A szomszédok, atyafiak, ismerősök és jóbarátok összejöttek s együtt töltötték a szabad óráikat, mert egymáshoz vonta őket a szivök. A vendég, a mint kikászmálódott a kocsiból, először is ölelkezett, csóko- lódzolt, megnézte a gazda büszkeségét, a három kesej csikót, vagy a zöldséges kertet; azután beült a kisablakos, mestergerendás szobába s összehordott hetet- havat; a házról, a világról, önmagáról és mindenféle nemzetségéről annyi mondanivalót talált, hogy vége-hossza nem volt. — Arra bizony egyikük sem gondolt, hogy vendégszeretetét szemfényvesztéssel nagyobbitsa. Sürgés-forgás volt a háznál, veszedelem íenyegeté a szárnyasokat és a gazdasszony, hol kifutott, hol befutott, hanem azért senki sem iparkodott olyant adni, a mije nem volt. És igy megesett a „hegyen-völgy ön lakodalom“ mindig, a néliíül, hogy "a gazda valami' kárát vallotta volna. A régi jó időket azonban már hiába keressük. Eltűntek a sarkantyus, aranv- bojtos csizmával és azokkal a hegyesre kifent magyaros bajuszokkal együtt — eltűntek örökre. Hirtelen, váratlanul az egész országot felforgatta egy rettenetes vihar. Mire újra kiderült s a jóságos Isten szeme lenézett ránk a magasból — kő kövön nem maradt, emberek, szokások, viszonyok, erkölcsi és vagyoni állapotok mind meg- változának. Az idegen eljön messzeföld- ről, hogy megcsodálja a magyarok hires vendégszeretetét, tál sadalmi életünk élénkségét — és csalódással tér vissza, nem talál semmit, csak puszta, sivár, nagyvilági egyhangúságot, mely egy mákszemnyit alig különbözik más modern államok momoruságaitól Jgen! általános és jogos a panasz, hogy Magyarorszá -on nincs társadalmi élet. Sem a fővári ban, sem a vidéken. Van! van! kiáltják minden oldalról; pesz- szimiszta, a ki tagadja. De mi mégis azt állítjuk, hogy Magyarországon nincs társadalmi élet. Nem múlik el nap a nélkül, hogy a vidéken bált, hangversenyt, egyleti és jótékony mulatságot, tombolát,” színi előadást, közvacsorát stb. ne rendeznének és' az újságok tele vannak azoknak neveivel, a kik a társadalmi mozgalmakban résztvettek. És mégis nincs társadalmi életünk! A mi van, az csak beteges láz, rohanunk a saját veszedelmünkbe vakon, mint az esti lepke a gyertyalángba. Feledni akarjuk gondjainkat; reméljük, hogy könnyebbé válik egyik vállunkon az élet terhe, ha a másikra is rakunk valami cipelni valót. Szóval olyanok vagyunk, mint az az ember, ki megégetvén nvetyef^%z ujját is megégette, hogy az efj^éeb^fie fájjon nagyon. 1 A társadalmi élet tökéleteseu meglazult. A középosztály, mely a tulajdon- képeni társadalmat leginkább képviseli, elzárkózik, magának él, a saját belső bajaival bíbelődik. Akik pedig ott rajzanak a fölszinen, azoknak egy része csupán üres csillogásra vágyik, más része viszont csak azért üti fel fejét a habok fölött, hogy a világ észre ne vegye, hogy a lábai már hínárban vergődnek a habok alatt. A társadalmi élet legerősebb kapcsa az összetartás. Ennek sok feltétele van, úgymint egyenlő vagy legalább arányos műveltség, kölcsönös rokonszenv, egyéni függetlenség; de első feltétele az összetartásnak mégis az, hogy ne járjon áldozattal. Mihelyt A-nak áldozatba kerül, hogy B-vel fürdőbe menjen, kénytelen visszavonulni, vagy — elbukik. Társadalmi életünk hanyatlásának tehát legfőbb oka az, hogy nálunk minden társadalmi mozgalom pénzbe kerül. Ha valamit rendezni akarnak, első az aláirási-iv, azután következik varrónő, á ruhakereskedő, a czipész s a különféle szállítók egész sora. A mulatság napja szerencsésen virrad ... és gyönyörűen leáldozd?. A papa sok sört ivott, a mamának elromlott a gyomra a sok édességtől, a kisasszonyok pedig halálosan rongyosra tánczolták az ötven frtos ruháikat . . . Jó volt, kitűnő volt minden, hanem azért legközelebb mégis otthon maradnak, mert nem győzik a sok kiadást. íme, itt a seb, ez a betegség! Nem tudunk többé azzal megelégedni, a mink van: magunkra aggatjuk a pávatollakat A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. rj> Őszi hangulat. Mint az őszi napfény, Szeretnék elmúlni, Az élet főj ölt ól, ’ Mint a sárgult levél, Csöndesen lehullni. Kiszállott angyalom, • Melletted pihenni; Csöndes, néma sírban Örömet, bánatot, Mindent elfeledni! P.-né Bartók Ida. Ha én nem . . . Irta : LONDESZ ELEK. — — Istenem, hogy megváltozott a világ, mióta megöregedtem. Manapság már az ököl.iyi gyermek is tele van keserűséggel, elégedetlen- séggel, átkozván a sorsot, mely várakoztatja a tejben-vajban való fürdésre. Mindenki azonnal bele szeretne jutnia jóllétbe, mondván: Adj uram Isten, de mindjárt! A küzdelem, az iparkodás tövises útját mindenki szeretné kikerülni, pedig csak akkor édes a jutalom, ha előbb megszenvedtünk érte. Bezzeg az én időmben, amikor én fiatal voltam, nem is jutott volna magamfajta szegény diák ember eszébe, hogy egyszerre bejusson a mesebeli arany várba. Jól tudtuk, már kis iskoláskorunkban, hogy előbb nagy kásahegyen kell magunkat ke- resztülenuünk, amig odajuthatunk az aranyvár küszöbére — csak a küszöbére, mert arról még álmodni sem mertünk, hogy be is jussunk az örök jóllét birodalmába. De nem is vágyakoztunk mi olyan nagy szerencse után! Magamnak csak az volt minden vágyakozásom, hogy én biztos födél alá jussak és meglegyen mindennap a betevő falatom. A kötelességteljesitésben kerestem a gyönyörűségemet, a többit rábíztam a jó Istenre és sohasem támadt szivemben keserűség, hiú zúgolódás. Pedig lett volna okom a háborgásra, mert be nehéz volt megszereznem azt a keveset, amire szükségem volt, hogy kezem, lábam tovább mozoghasson! De sok küzdelmemnek volt egy jó haszna : az ember-ismeret. Most öregkoromban bízvást állíthatom, hogy emberismeret nélkül bajos bandukolni az élet utján, mert minduntalan eltéved az ember, mint a tanács nélkül útnak indult vándor. De azt is hozzátehetem, hogy emberismeretet csak a küzdelmek között tanulhatunk. Magamfajta tanitóembernek meg épen nagy szükségem volt mindig az emberismeretre. Hiszen csak az a tanítás hasznos igazán, mely az emberismeretből vonja le a tanulságokat. Velem különös eset történt mindjárt rektorságom kezdetén, módot adva nekem arra, hogy belepillantsak az emberek leikébe s tükröt tartsak embertársaim elé : hadd ismerjék meg ők is magukat, mint a hogyan én megismertem őket. A kis faluban, ahol rektoroskodtam, nem nagyon adakozók, vagy — mondhatnám — jó- szivüek voltak az emberek. Igaz, hogy nagy szegénység nehezedett rájuk s nagy bajba kerítette őket a sok rossz esztendő. így esett, hogy ők bizony nem szívesen látták a koldusokat, ha mindjárt féllábu, félkezü, dologra képtelen obsitos katona lett volna is. Hire is ment a mi falunknak a koldusok között s szegények messze elkerülték vándorlásuk közben még a határát is. De volt ennél nagyobb baj is! Még egymáson sem akartak segíteni soha s ha egyik-másik falubeli nyomorúságra jutott, bizony tőlük hiába várt segítséget. Mindenki azt mondogatta : Én nem segíthetek, én szegény vagyok, segítsen rajta más, a gazdagabb. Mikor én a faluba kerültem, nagy nyomorúsággal tengette életét az elődöm özvegye. A szegény tanító, amikor meghalt, nagy szegénységben hagyta özvegyét. Hiábavaló volt a szegény asszonynak minden könyörgése, nem akadt ember, aki házába fogadta volna, élelemmel ellátta volna, hogy öregségében ne szenvedjen szükséget. Mindenki a másikra tolta az emberszeretet kötelességét: »Segíts rajta te, hiszen módosabb vagy.« »Miért segítsek épen én f Nincs még elég ember rajtam kívül a faluban?«; így beszéltek. Végre is én szántam meg a szegény asszonyt s holmi apró, házkörül való szolgálatokért befogadtam kis vityillómba s megosztottam vele szűkös falatomat. Pedig be kevés volt magamnak is !
