Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-01-24 / 4. szám
II. évfolyam. Szinérváralja, 1905. január 24. f ^ ^ ^ 4. szám. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, Főszerkesztő : _ A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldeménvek negyedévre 1 korona 50 f, egyes szám ára 12 fillér. ILOSVA-Y G-TTSSZiT.A.'V. valamint előfizetési díjak Nyilttér soronkint 20 fillér. Felelős szerkesztők a „SZINÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára intézendők IVCegjelenils. e lap minden Kedden, i FÁBIÁN ISTVÁN és KATONA SÁNDOR dr. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Vidéki színészetünk.* A színészet — jóllehet nálunk, elég csodálatosan, nem a kultuszminiszter hatáskörébe tartozik, hanem a rendőrséggel s a toloncügygyel egyetemben a belügyminiszter alá, — kétségtelenül kultúrügy, s a színjátszás, művészet. Valamennyi nemesitő feladat még mindig jut nálunk a színjátszásnak, kivált a nemzetiségek által lakott vidékeken. Ámde vidéki színészetünk nagyobbrészt olyan, hogy a művészetet nem annyira szolgálja, mint inkább kompromittálja. Tekintélye már azért sem lehet, mert sokszor, sőt a legtöbbször koldulni kénytelen. Az állam — a kisebb helyeken sátorozó, kicsiny és gyengébb társulatokat — nem istápolja, s a közönség, — mert nincs miért, — nem pártolja. Ha a kisebb helyekre beköszönt egy vándortrupp, már megelőzte szökésének híre. Ha távozik, nem a művészetnek szerzett dicsőség, hanem a tömérdek adósság tartja fenn emlékét. Mert a kis színésznőnek, ha meg akar élni, inkább csinosnak és könnyelműnek kell lennie, semmint tehetségesnek, s a vidéki színész ne művészetében legyen mester, hanem a pumpolásban, különben éhen halhat. A magyarországi vidéki színészet helyzete még ma, a kormány által e célra * A szinésznyomorgás és a színészet paródiája még szemünk előtt van, azért ez a cikk nagyon időszerű. Felhívjuk rá olvasóink figyelmét. Szerk. évenként juttatni szokott százezrek mellett is botrányos szégyenfolt, olyan, amely szinte elhomályosítja kultúrtörekvéseinket. Nagyon itt volna az ideje, hogy a vidéki színészet végleges rendezésére gondoljon az állam és a társadalom is. Nézzünk csak egy kicsit körül. Látogassunk át ahoz a — kivált most a képviselőválasztások idején szegény Tisza gróffal együtt méltat!anúl annyit szidott — német-osztrák sógorhoz, vagy nézzünk át a birodalmi németekhez, akiket oly büszke és brüszk modorral szoktak - a mienknél sokkal magasabb és fejlettebb kultúrája dacára is — a mi sovinisztáink lenézni. Látni fogjuk, hogy „odakinn“ még az 5000—6000 lakossal biró kisebb városok jórészének is meg van a maga állandó színháza, a legkisebbek pedig szövetkeznek, hogy közös erővel tartsanak egy jó színtársulatot, mely' felváltva hol itt, hol ott teljesiti nemesitő1 misszióját. Láthatjuk, hogy olyan kis fészkek, minő például a Mura melletti Bruck vagy Leoben a maguk hét-nyolcezer lakosSVal, állandó kőszin- házzal bírnak. Olyan városoknak pedig, melyek lakosság tekintetében mögötte maradnak Szegednek vagy Debreczennek, nem egy, de két vagy három színházuk is van. Es amikor mindezt láttuk, megfontoltuk és beláttuk, akkor az idegen kultúra felett talán kevésbé fenhéjázó mosolylyal térünk napirendre — a kaszinó kártya- asztala mellé. Szó sincs róla, nem holmi színházépítési propaganda indítása e sorok célja. Hony sóit qui mai y pense. Hanem csupán arra akarok rámutatni, hogy egy kevés érdeklődéssel, egy kevés fáradozással és ügyszeretettel — s még ezeknél is kisebb költséggel — egy olyan mezőváros, minő például Szinérváralja, könnyűszerrel biztosíthatná magának azt, hogy mindig jó színtársulathoz jusson. Megmondom, hogy miként vélem ezt elérhetőnek. Tudvalevő, hogy az országban úgynevezett szinikerületek állanak fenn, melyek mindenikébe több város tartozik s e városok együttesen tartanak fenn egy jó színtársulatot, persze tetemes államsegélylyel. A kerületek nagyrésze azonban fölötte bolondul van szervezve, mert van rá eset, hogy ugyanegy kerületbe tartoznak egymástól 300—400 kilométerre fekvő városok, inig az azok egyik-másikához közeli, 40 — 50 kilométerre elérhető városok némelyike ismét egy másik, s talán szintén sok száz kilométerre kiterjedő kerületbe van beosztva. Holott a geographiailag egymáshoz közeli helyeknek egy közös kerületbe való sorozása volna a helyes. Mennyivel célszerűbb volna például, ha a szatmári színtársulat nem volna kénytelen az ország másik oldalára utazgatni, hanem mint saját kerületbeli helyeken, otthont közelebb találhatna, például Nagybányán és Szinérváralján is. Kérem ne tessék ezen mosolyogni. Úgy tudom, hogy már volt eset arra, A „Szinérváralja“ tárczája. A szerelem lélektana. — Irta: Alpári Lajos. — (Vége.) A kis Baloghné roppant mulatott a csinyjén, a lányok azonban már kezdték unni az egészet, kivált Adrienne, ki nagyon sajnálta, hogy miért is nem ő vállalkozott a tigris szeliditésére ? Nem mondta ki nyíltan, de azért mindenki látta rajta. A néni tréfásan vigasztalta őket:- Ne féljetek, gyerekek, még ma vallomásra kényszerítem s a második kiadásban visszaszivatok vele mindent, aztán nektek adom.- A leányok formaságból tiltakoztak ellene, hogy csak tartsa meg a néni s jót nevettek rajta. A néni nevetett a legjobban. Hanem később mindinkább elmúlt a jókedve. Egyik óra mult a másik után s a hűséges rabszolga nem jött.- Okvetlenül baja esett, mondá valaki. Vagy talán rájött a tiéfára s nem akarja, hogy játékra használják. Leghamarább kalandok után jár, veté oda egy gonosz csont. Nagyságos asszonyom kinyitotta a szemeit s most kegyre áhítozik. Badar beszéd, felel Ligeti Árpád, nagyobb kegyre ki vágyódhatnék, mint a minőt bájos háziasszonyunk szeretetreméltósága áraszt maga körül ? Baloghné önkéntelenül a tükörbe nézett. A tükörtől kérdezte meg, vájjon megerősiti-e az is a bókot ? Gyönyörű volt, kivált igy, ezzel az aggódó pillantással. Egy vén bohém észrevette a dolgot s gonosz hunyoritással súgta a legközelebbi kortársa fülébe: — Itt sem lesz sokáig bohém-tanya ! A kortárs meghökkenve nézett hol az özvegyre, hol a pajtásra. Tudta, hogy mit jelent ez a mondás. A hol beüt a családi boldogság, onnan hurcolkodik a karaván. De nem értette egészen. A százéves jövendőmondó meg (igy hívták az öreg Pukyt az irodalmi körök) ravaszul sunyitott egyet s a társaság nagy ámulatára csak ennyit mondott: — Tegnap valami bakíissel láttam a korzón. Elég csinos kis fruskának néztem, hanem a nézése: az ördögi, veszedelmesen ördögi volt... A kérdőjellé vált kollega most már értett is mindent, mivel Baloghnéra nézett, a ki oly sápadt volt, mint a viasz. De csak egy peicre. Nem is vették észre a többiek. Még a hangja is csengett a kacagástól, midőn elbúcsúzott vendégeitől. Hanem mához egy hétre előkeritsétek azt a filozófust! Az első kiadása elfogyott s nagy kudarcnak tartanám, ha a másodikban vissza nem szívná a gorombaságait. Midőn azonban a vendégek eloszlottak s egyedül maradt az illattól terhes szobában, a kacaja lassan-lazsan mintha sóhajtásokra szakadozott volna. Folyton Gulyást látta maga előtt azzal az elég csinos fruskával, a kinek a nézése olyan ördögi, olyan veszedelmesen ördögi. De voltaképen mi köze neki Gulyáshoz, vagy ahhoz a fruskához ? Semmi s ezért mégis szeretné megfojtani azt a tolvajt, aki az övét akarja. Az övét? Hiszen Gulyás nem az övé. Ő csak játszik vele, csellel boszut akar állani rajta az összes nőkön ejtett sérelem miatt, ő neki eszeágában sincs, hogy azt a goromba embert szeresse. Hasztalan minden önmegnyugtatás, éjjel sem tud aludni attól a gondolattól, hogy most az a veszedelmes nézésű fruska talán épen Gulyásról álmodik. Alig várta a következő csütörtököt. Folyton nyugtalanság kínozta, láz gyötörte. Szinte kikelt a formájából. A vig bohém nép részvéttel kérdezősködött becses egészsége felől s be kellett érnie a kétes vigasztalással, hogy igy halványan még szebb, mint máskor, a miben igazuk is volt. Hanem mikor Gulyás belépett, egyszerre kicserélődött. Egy rózsa lett a fehér arcból, lubickoló halacska a csüggetek madárkából. A két vén gonosz keserű lemondással konstatálta:- Itt nincs többé számunkra hely. Mert hát a szerelmet bajos titkolni. Rövidesen még az is látta, hogy itt nem a filozófus, hanem az asszonyka van megfogva, a kit vaksággal vert meg az Isten. Bizony Baloghnénak a szivébe került az a győzelemittas kijelentése, melyet a távozó fülébe suttogott:- Győztünk. Visszasziv mindent a második kiadásban. Beadta a derekát a csúfság! Hát csakugyan megjelent „A szerelem lélektanának második kiadása, melyet olyan türelmetlenül vártak már.