Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1905-01-03 / 1. szám

TÁRSADALMI, GAZDASÁGÉI Éli SZÉPIRODALMI HETILAP II. évfolyam. Szinérváralja, 1905. január 3. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona^félévre 3 korona, Főszerkesztő: _ A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények negyedévre 1 korona 50 f, egyes'szám ára 12 fillér. IIiOSVAY valamint előfizetési díjak Nyilttér soronkint 20 fillér. j Felelős szerkesztők és laptulajdonosok a „SZINÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szlnérváraljára iaíézendők MCesjolozxiU. e lap minden Iteclclen. j KRBfl TIHAMÉR dr. és KRTONfl SÁNDOR dr. ; Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Uj esztendő. Egy esztendő tette meg pályafutását az idő végtelenségében, egy esztendő fu­totta meg rendes útját s alig hogy lehunyja szemét az ó-év, nyomába lép egy uj esz­tendő, mely titokzatos, mely nem tudott és nem sejtett dolgokat rejt méhében. Sötét lepel, sűrű fátyol borítja az elkövet­kező esztendőt és az ember reménykedve tekint feléje. A múlt, bármily keserű volt, bármily csalódással, be nem teljesült vágyak szo­morúságával, romba dőlt remények bána­tával járt legyen, szépnek látszik, kedves­nek tűnik fel az emlékezetben, mert már letűnt, elenyészett s soha többé vissza nem tér. De van helyette egy jövő, tele megannyi bizonytalansággal és kétséggel. Azzal az aggodalommal nézünk elébe, vájjon lesz-e olyan mint a múlt vagy még rosszabb, elszomorítóbb, megdöbbentőbb lesz-e? Viszont telve lehet a legédesebb örömökkel, váratlan meglepetésekkel, meg­annyi szerencsével. Mindenesetre kötelességeinkről meg­feledkezni nem szabad. Dolgoznunk, fárad­nunk, munkálkodnunk kell. A sült galam­bokat hasztalan várjuk, hiába lessük, azok nem egyhamar fognak felénk röpdösni. Ám legyen hitünk, legyen szívós kitartásunk, legyen akaraterőnk, hogy komoly munkánk, korrekt kötelességteljesitésünk nyomán jót, kielégítőt remélhessünk. Bizzunk önma­gunkban s akkor a jövőnkben is biz­hatunk. Ha az elmúlt esztendő nem is hozta meg azt a gyümölcsöt, azt az eredményt, amit lelkiismeretes munkánk, fáradhatlan buzgóságunk után elvártunk, azért még nem kell csüggednünk, nem kell kedvün­ket, akaraterőnket elveszítenünk, a reményt nem kell feladnunk, íanem haladjunk a kiszabott ösvényen, egyre előre törtetve, egyre nagyobb szorgalommal és energiával dolgozva s tapasztaln. fogjuk, ha nem is azonnal, de meg lesz fáradságunk kellő jutalma. A jövő iránt soha se veszítsük el bizalmunkat, a jövő mindenkor lelkesítsen és buzdítson bennünket, mert nem tudhatjuk, hogy a nagy homály, s végtelen feketeség : mit takar. A mi az elmúlt évben nem kedvezett, noha hittük, vártuk, hogy kedvezni fog, még mindig élhet és kell, hogy éljen ben­nünk a remény, hogy az uj esztendő meg­hozza azt, amivel a sors a múltban fukar­kodott. Akivel a sors mostohán bánt, noha A „Szinérváralja“ tárczája. Akasztófa humoreszk.- K. G. után fordította: Dr. Gerber Ixsó. — Dr. Pranter az újságírói gárda egyik oszlo­pos tagja — a nagy ideálista — képtelen volt szemét a falon lelógó fénylő érckilincsről el­fordítani; egy angol klosett egy siralomházban, két tágas ablak renaissancestilusban — erősen berácsozva, — egy fényezett asztal, négy kényel­mes szék, egy falióra angol stílusban — az ipar­művészet remeke, — egy hygienikus köpőcsésze és világos zöldre festett falak; hisz ez egy remekül berendezett bondoir volt! Legalább is egy nem nagyigényü ember részére. Lesújtva gondolt szenzációs cikkének vázlatára, a melynek lapjának még reggeli számában kellett meg­jelennie és a melynek kezdete már kész is volt: Fabichler F. X. kivégzése. Ismét beteljesedett a gonosz tettnek átka! Ismét borzadalommal tekint az emberiség az eltévedt igazságszolgál­tatás (sic!) hajmeresztő aktusára; — a büntettek bűntette! Merev pupilláinak tekintetét egy halálra kinzott (!) gyilkos ismét a nedves kinzó kamará­nak dohos szögletére veti, a melynek homályá­ban ott látja a borzadalmas halálnak minden rémét! Ismét látjuk egy emberi élet vonaglását, a mely visszahelyez bennünket a legsötétebb középkorba(!), ismét .... Dr. Pranter kétségbeesésében a szegény elítéltre tekintett, mintha nála akart volna segélyt keresni. Tán bohózatot rendeztek itt a szerkesztő­ségek részére belépti dij nélkül ? Itt ült az az I ember, a kit néhány óra múlva utolsó útjára j kisérnek és a helyett, hogy programmszerüen végzetének súlya alatt összetört volna, lelki­ismeret furdalás nélkül, lábait keresztben, szíttá szultán cigarettáját és nézte a lelkészt, a ki már tizedszer kérve kérte: „Falichler Ferencz Xaver, imádkozzunk!“ Újabb szultán cigarettára gyújtott, bámulta a füstjét. A dohánygyárak directe a halálraítéltek utolsó óráira készítik. Tapasztalati tény, hogy az összes gyilkosok utolsó kíván­ságaik között a bécsi szelet mellett még a szultán cigarettát is kérik. A ki ezeket elszitta, könnyen viseli el utolsó óráit. „Fabichler Ferencz Xavér, imádkozzunk!“ A halálra Ítélt lehúzta csizmáját: „Mennyire izzadnak ma lábaim, ez már igazán borzasztó!“ „Fabichler Ferencz Xavér, térj magadba, gondolj arra, hogy el kell készülnöd az utolsó utadra és nemsokára a legfőbb biró előtt fogsz állani!“, „Úgyis benyujtattam kegyelmi kérvényt!“ „Fabichler Ferencz Xavér, térj magadba, | hogy isteneddel kibékülve szállhass a sírba és nehogy a hitetlenség a halál pillanatában szét­tépje szivedet!) „Tisztelendő úr! Ugy-e, az vagyon Írva, hogy Isten az első napon azt mondta: Legyen világosság és lön világosság és isten látta, hogy ; a világosság jó volt. Aztán tovább úgy van: Az estből és a reggelből lön a negyedik nap és akkor teremté az isten a napot, a holdat és a csillagokat. No hát tisztelendő úr! milyen jó világosság volt az az első napon?“ fáradozott, szorgoskodott, mindent elkövet­vén, hogy helyzetén javitson, ne lankadjon, ne veszítse el életkedvét, sőt fokozottabb mértékben lásson a munkához, teljék benne kedve, leljen örömöt a dolgában, mert a fáradozás, a törekvés előbb-utóbb megkapja a maga kiérdemelt bérét, sőt talán kama­tostul is meghozza a munka diját. Akinek meg kedvezett a szerencse, az ne bizakodjék el, hogy neki immár van mit a tejbe aprítani, miért is nem kell oly mértékben dolgoznia, mint annakelőtte. Az ilyen ferde gondolkozási mód oda tereli az embert, hogy egyre kevesebbet dolgo­zik, mig végül arra a pontra jut, ahonnan kiindult valamikor. Szóval hanyagsága, elbizakodottsága odáig juttatja, hogy kezd­heti élűiről az egészet. Ilyenkor aztán már immel-ámmal, vontatottan, lomhán megy a munka s többnyire nem is boldogul az efajta ember. Ha nincs, dolgozzunk, hogy legyen valamink s ha van, iparkodjunk azt meg­tartani vagy még hozzá szerezni. A komoly munka az, mely mindenkor reménységgel, bizalommal tölthet el bennünket a jövőt illetőleg. Dolgozzunk és bizzunk a jövőben! „Ne hallgass a gonosz lélek szavaira! Fa­bichler Ferencz Xavér imádkozzunk!“ „Tisztelendő úr, a sok imádság is megárt. Egy emberről hallottam, a kinek egyik lába rövidebb volt; imádsággal akarta gyógyittatni baját, 200 forintot fizetett. A lába tényleg nőni kezdett. Csakhogy elfelejtette a jótékonysági egylet címét, a mely imádkozott érte, a miért is nem tudott intézkedni, hogy többet ne imád­kozzanak. Ekkor a lába nőtt, nőtt addig, mig egy méterrel hosszabb volt mint a másik lába, vagyis most a hosszabb lába lett rövidebb. Ez tisztelendő úr csak a sok imádságtól jön!“ „Fabichler Ferencz Xavér! elhagylak, ha te elhagysz engem et!“ „Alázatos szolgája tisztelendő úr!“ A pap letörült egy forró könnyet az el­tévedt lélekért. Azután alázatosan megfordult és elhagyta a szobát. Az őr betette utána az ajtót. A három egyedül maradt. A gyertya szomorúan lobogott az asztalon. Egyszerre füré- szelés és kalapács ütések voltak hallhatók az udvaron. Őrülten dobogott Dr. Pranternek a szive, vére az agyába szállt. Az őr befüggönyözte az ablakot. „Nem szükséges kedves őrmester úr!“ mondta Fabichler, „nem vagyok kiváncsi, még elég korán meglátom ezt a kedves állványt. Külömben hol marad a szeletem? Nehogy oda égjen, mert meg nem eszem.“ Az őr kiment és Fabichler oda fordult a, sápadt újságíróhoz: „No kedves Dr. úr, ön még itt marad? Ugy-e egy néhány érdekes epizódot akarna megtudni életemből? Látja, emberére

Next

/
Oldalképek
Tartalom