Szinérváralja, 1904 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1904-07-26 / 30. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP s* / Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1 korona 50 f, egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 20 fillér. Megjelenni o lap naiüilen Ivodden. Főszerkesztő: IIiOSVAY' G-ITSKtAv. Felelős szerkesztők és laptulajdonosok Kaba Tihamér és Katona Sándor dr. A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények valamint előfizetési díjak a „SZINÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szlnérváraljára intézend&k. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Magyarság. „Nyelvében él a nemzet“, mondja az írás; nyelvében és érzelmeiben, mondom én. Első rendű követelmény, hogy a magyar haza polgárai magyarul beszéljenek ; de még a nyelvnél is fontosabbnak, elsőbbnek, szükségesebbnek tartom a magyar nemzeti érzést, a nemzeti szellemet. Elvégre a beszéd csak eszköz, melylyel gondolatainkat, érzelmeinket kifejezésre juttatjuk; de tetteink alapja, rugója, irányitója az alanyi és a tárgyi ingerek hatása alatt bennünk keletkezett érzelem. A hazaíiság pedig nem szavakban, hanem tettekben áll. Hallottam, hogy nemzetemet magyarul szidták, becsmérelték s hallottam, hogy idegen nyelven dicsőítették. Ha valaki szivében magyar, minden akadályon keresztül fogja magát törni, hogy magyarul megtanuljon; de ha valaki ellenséges indulatot táplál szivében minden iránt, ami magyar, ha tökéletes tisztasággal beszél is magyarul; annak az embernek igazi érzéke a magyarság szempontjából egy ütet taplót sem ér, sőt a beszéd nála veszedelmet jelent a magyarságra. Magyar érzés, magyar beszéd! Természetesen, az volna az ideális állapot, ha szép Magyarországon e kettő együtt járna halmon és síkon; de ha már ez csak a késő jövő zenéje lehet, igyekezzünk biztosítani, terjeszteni és megszilárdítani első sorban a fontosabbikat, a magyar nemzeti érzést. Az iskolák, a család, a társadalom, a sajtó és minden hatóság siessen segítségére a magyarságnak, hogy mielőbb jöjjön el az a boldog kor, melyben Magyarország határain belől csak magyar szív fog dobogni és a magyar szó édes csengését örömmel fogja hallani minden magyar polgár. Hogy ez a kívánatos idő ne késsék sokáig, fel kell hagyni az eddig teljesített lágymeleg, limonádé-munkával. Álljon a talpára minden tényező és hű, becsületes, lelkes működéssel munkálja a magyarság ügyét. E téren nem elég rideg, paragra- phusos kötelesség jól-rosszul teljesítése. Ide lelkesedés kell, mely a puszta köte- lességteljesitésen felül érdemeket kíván. Hosszú idő súlyos mulasztását kell pótolnunk, helyre hoznunk. Az Avas nemcsak bünkrónikájáról, hanem arról is nevezetes, hogy lakói előtt a magyarság valóságos terra incognita. Ugyan hol voltak, mit csináltak eddig az avasi iskolák, melyek, úgy tudom,, tekintélyes államsegélyt élveznek? Hol voltak, mit csináltak különösen azok a hires állami iskolák ott az Avasban, hiszen nappal is lámpással kell keresni működésük területén egy embert, aki tisztességesen beszél magyarul. Ubi fuisti? Talán a bekötött szemű kormány ajándékainak, jutalmainak felszedésével, meg az államsegélyek felvételével voltak elfoglalva s emiatt nem jutott idő a magyarosításra? Avagy talán csak az ellenőrző szem bekötésével foglalkoztak? s En nem tudom, mit tettek, csak azt az egyet tudom, hogy a magyarságért semmit sem tettek. A kormány erősen hozzálátott az állami iskoláknak az Avas községeiben felállításához. Ez nagyon szép és üdvös törekvés; de ha ezek is csak annyi hasznot fognak a magyarságnak szerezni, mint az eddigiek: köszönjük szépen. Kár a pénzért! Ellenőrzés, tan- felügyelő urak, ellenőrzés és nem cimbo- rálás! Tessék csak utána nézni, hogy az a statisztika, amely a magyarság haladását oly rohamosnak tünteti fel, nem sántit-e valamelyest? Vagy önöknek is csak a látszat kell, a magyarság komoly érdeke meg semmi? Félre immár a közönnyel, iskolák! Fel nemes munkára! Keljetek nemes versenyre egymással a magyarságért, vagy mondjátok ki nyíltan, hogy nincs bennetek jóakarat, lelkesedés a magyar nemzeti állam eszméje iránt, csak lagymelegek ne legyetek, mert az veszedelme a magyarságnak. A magyarosítás tekintetében kétségtelenül első hely illeti meg az iskolákat; de hogy annak munkája sikeres és következményeiben gyümölcsöző legyen, segítségére kell sietnie minden jóakaratnak, különösen támogatnia kell a családnak, a társadalomnak, a hatóságoknak és a sajtónak. Sajnos, az Avas iskolái s általában vidékünk e tekintetben a családtól nem sokat várhat. Hogy miért nem? Azért, mert annak idején a család sem kapott A „Szinérvárafja“ tárczája. A legnagyobb büntetés. Catulle Mendés után fordította Strachon Nelly. 1. A pokolba egyszer egy oly gonosz lélek jutott — persze ez egy férfinek volt a lelke, — hogy a sátán király is zavarba jött, mert nem tudta milyen új büntetést gondoljon ki e lélek számára. Ebben a különös esetben szó sem lehetett valami kisebbszerü kínzó eszközökről, mint például egy üst olvasztott ólom, tüzes vasvillák íehérizzásig hevített bádogparketták, tűkkel telehintett ágy, kígyókkal megtelt hordók, mindezen büntetések igen enyhék lettek volna, ezeket csak közönséges istentagadók és apagyilkosoknál alkalmazták. Micsoda rettenetes bűnöket követhetett el ez az ember, kinek testében ez a lélek élt ? Talán egyike volt ama borzasztó királyoknak, kik a harcteret csak a vérszagért szeretik, vagy talán áruló volt, aki nem riadt vissza attól, hogy saját édes atyjának becsületét pellengére állítsa, legjobb barátjának életét nem kíméli, sőt önmagát is képes feláldozni a pénzért ? Nő csábitó velt-e? ki csak oly csókokban talál gyönyörűséget, melyek könnyekkel vegyültek ? különös körülmények között hazudott ? lopott, csalt, vagy gyilkolt ? Avagy, ami még ennél is rútabb, egy hosszú életet élt anélkül, hogy a zenét, költészetet szerette volna, s a rózsák illatában nem tudott gyönyörködni? A história erre vonatkozólag nem mond semmi bizonyosat; minden további magyarázat nélkül meg kell azzal elégednünk, hogy képzeletet felülmúló nagy gonoszságról van szó. A sátán király tehát nagy zavarban volt, annál is inkább mert az Ur már is nagyhanyagsággal vádolta. Sőt a seraphok, kik a pokoli hüntetésekre ügyeltek, egy ülés alkalmával azt indítványozták, hogy a gonosz lelkek felett való ítélkezést egy tiszta angyalra kell bízni és nem a démonra, kit azzal gyanúsítottak, hogy elnéző és gyenge; egy bűntárs, mindenben csak szelíd bosszút állhat. Szükség volt tehát arra, hogy a sátán ez alkalommal fényes bizonyítékát adja rendkívüli találékonyságának. Igen, de hogyan ? Bármennyire törte rajta a fejét nem talált oly büntetést, mely egyszersmint bizar is, továbbá nem avult és különös legyen, szóval megfeleljen, s hogy az Ur bizalmát visszanyerje vele. Hogy fantáziáját gazdagítsa, elolvasta Dante Divina Comediáj’át. Soumet müvét, na de mit ér mindez ? Mit értettek ezek a rimkovácsok a büntetésekhez ? Jégben fagyasztva lenni, vasköpenyt viselni, véres tóban úszni, egy fának kérgébe szorulni s mint anya a gyermekét öregen, hervadtan látni, mily nevetséges büntetések mid- ezek! Ily módon az elkárhozottakat mindjárt rózsákkal környezett selyem vánkosokra lehetne fektetni, hol őket a rabszolgák illatos legyezőkkel legyezik és kristály serlegekből kinál- gatják nekik a gyöngyöző italt. 2. Midőn a sátán fogátcsikorgatva és ordítva panaszkodott, hogy semminemű kínos büntetést nem tud kitalálni egy nyöszörgő hang hallatszott: „Óh Uram !“ A hang egy lángoktól körülvett üstből tört elő. Egy poéta hangja volt, ki nem regen került a sötétség birodalmába es azért bűnhődött e kellemetlen hőségben, mert nagyon is forrón énekelte meg életében az asszonyok aranyszínű haját, - a hókebleket, stb. „Ki szólít ?“ kerdé az ördög. „Egy lélek, ki zavarából kisegiti, ha megengedi, hogy kínjai legaláb egy pillanatra megszűnjenek.“ „Egy pillanatra csupán ? Jól van, akarom.“ A poéta kiszállt az üstből, kényelmesen nyújtózkodott egyet, aztán elragadtatással énekelt egy Heine dalt, majd pedig Ronsardnak egy dalát. „Beszélj hát!“ kiáltotta a sátán „Igen Uram. Páris nevű városban ............ott ül egy ba lkonon babérfáknak gyengéd hajtásai alatt. . . egy kékszemű, szőke, fiatal leány. Hímez vagy ábrándosán tart egy könyvet kezében, melyből nem olvas, hozzá menjen Uram és ő megmondja a legnagyobb büntetést.“ Ezek után a poétának rögtön vissza kellett menni az üstbe, de még sokáig nem érezte kínjait, mert még mindég mámoros volt a daloktól, miket énekelt.
