Szinérváralja, 1904 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1904-07-12 / 28. szám
TÁR5ADALSMÍ, GAZDASÁGI ÉS SZÉPISÍODALifll HETILAP Elädzetisl árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, Főszerkesztő: _ A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények negyedévre 1 korona 50 f, egyes szám ára 12 fillér. iIiOSVAT G-TTSZT. valamint előfizetési díjak Nyilttér soronkint 20 fillér. Felelős szerkesztők és laptulajdonosok a „SZINÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szloérváraljára intézeadik. MogjolerLlis. s lap iiatncloia ltortcioii. j Kaba Tihamér és Katona Sándor dr. j Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. G<yümölcsészetünkről tekintettel az Avas érdekeire. Ajánlva nagys. Molnár István kir. tanácsos gyiiinölcsészeti miniszteri biztos és kir. taníelügyelőségünk figyelmébe. (Vége.) Mint előbbi fejtegetéseimben beigazoltam, az avasi községek közgazdaságának és különösen romlott közerkölcsiségének lassankénti átalakulására semminemű intézkedés nem bírna jótékonyabb befolyást gyakorolni, mint ha ott egy kert- és szőlő- munkás-iskola létesittetnék, mely elláttatnék a gyümölcsértékesítéshez szükséges eszközökkel, aszalóval, szeszfőző-üsttel, melyek működése által elsajátítanák azon ügyességet, melyre ha valaki gyümölcsét értékesíteni kívánja, mulhatlan szüksége van. Az avasi népnek nagy hátrányára szolgál, hogy azon években, midőn bő szilva terméssel áldatik meg, ezt nem bírja kellőleg értékesíteni; mégegyszer annyi bevételt lenne képes felmutatni, mint a mai gyakorlattal, a mikor az élelmes vásárlóknak oly nagy mértékkel és oly árban kénytelen azt eladni, a mint azoknak legkedvezőbb. Ha az avasi nép csak olyan aszalók felállítására ösztönöztetnék, mint a milyenekkel mi dolgozunk — bár ezek sem kielégítők — nem lennének kénytelenek terméseiket egészben elfecsérelni. Nekik, miután más foglalkozásuk alig van azon időben, az aszalás igen jövedelmezővé tenné munkájokat s meg lenne még azon erkölcsi jutalma is, hogy idővel oly hirre vergődnék az avasi aszalvány, mint a nagybányai vagy a boszniai szilva; mig ma az általuk aszalt szilvák, mint jóval értéktelenebbek, csak „füstös“ néven jegyeztetnek a szatmári lapok árfolyamai közt. Ezen iskolában képzett növendékek mindmegannyi apostolai, terjesztői lehetnének a kertészet és szőlészet művelése hasznos voltának, kik a tanultakat saját apró vagy nagyobb telkeiken alkalmaznák, annak hasznos voltáról meggyőződve és másokat is meggyőzve. Mondanom sem kell, hogy pár évtized elteltével^ mily más ! képet mutatna az Avas tájéka? Átalakulna a vidék, át annak lakossága, jólét és jó ! erkölcsök lennének túlsúlyban, nem úgy, mint mai nap, hogy ott a másét nem hogy I megbecsülnék, de nap-nap után, mint sajnosán tapasztaljuk, eltulajdonítják, elrabol- I ják. Sőt ezen működésüket községünkre és határára is kiterjesztik. Nem vagyunk biztos birtokában szerzett javainknak, jószágaink, sertéseink, lovainkban ha mai nap gyönyörködünk, másnap arra virradunk fel, hogy nincsenek, télire beszerzett élelmi- czikkeink kamaráinkból kifosztattak s mindezek szálai az Avasba vezetik a nyomozókat. Nem szükséges bővebben indokolnom azt, hogy mindezen közkárosodás elhárítására csakis az által lehetne jótékonyan hatni, ha az Avas lakosságának, különösen az uj nemzedéknek mód adatnék arra, hogy a maga és családja fentartását hasznos munkálkodással odahaza eszközölhesse. Csak oda kell vezetnem a jóakaró olvasót, ahol a kert és szöllőmivelés iránt őszintén érdeklődik a föld népe. Mily közbecsülés- ben, kíméletben részesíti ott egyik a másik javait! E tekintetben még Szinérváralja határában sem mondhatjuk, hogy jól állanának ügyeink, mert a gyümölcsfa és szöllőoltványok lopása nálunk is gyakorlatban van s több mint valószínű, hogy ezek az Avasban találják vevőiket. Az országutaknak hazánkban is megkezdődött már hasznos gyümölcsfákkali beszegélyezése. Nagykárolytól Tasnád felé menve, kíméletben részesült szép oltványok nevekednek az országút mentén. Ezen gyümölcsfáknak nemcsak gyönyörködtető és kellemes érzést keltő befolyása van, de hasznot hozó is, mert az ebből eredő jövedelem az utak jókarban tartását lenne hivatott előmozdítani. Mikor jutunk mi odáig, hogy ez vidékünkön meghonosul- jon? Sok év múlva érhető ez el, az Avasban meg soha a jelen állapotok között, mert az avasi rakonczátlan nép azt irgalmatlanul kitöri, kivágja. Ugyanazért és sok más erkölcs- és léieknemesitő czélok elérése végett már most kellene az avasi nép ifjú és zsenge ivadékait a gyümölcsfa és szöllőművelésriek megkedvelése és ös- meretébe bevezetni. Másik, hasonlóképen hasznos foglalkozást adhatna és bő jövedelmi forrását képezhetné az Avasnak egy műfa-faragó iskola létesítése. Jól tudjuk azt, hogy a parasztnépnek általában mily természetes esze és hajlama van, mintegy veleszületett adománya a gondviselésnek, hogy a faragásban magát kitüntesse, csak mód és alkalom kell hozzá s művészi tökéletességig viszik azt. Láthatjuk ezt a felső megyék tót ajkú lakosai közt. Egyes fürA „Szinérváralja“ tárczája. Rövid boldogság. Irta: Mici. Múltkor egy szép holdvilágos estén kikönyököltem ablakomon, amely épen a parkra nyilott. Költői lelkű, ábrándozó emberek azt szokták mondani ilyenkor: igazán bájos esténk van. Nos hát én is azt mondtam — ez a báj — a levegő tikkasztó illatossága, a fülemüle szerelmes csattogása mélyen elbájoltak, s eszembe jutott egy szép, de nagyon szomorú történet. S a mint figyeltem azt a végtelen csendet, amely körülvett, elgondoltam, hej! régebben nem igy volt. A mostan oly csendes kastély valaha vig mulatozók zajától volt hangos. Lelkem elréve- dez a múlton. Látom a vig társaságokat, a kik őseim házában megfordultak — látni velem a bohó, kaczagó fiatalokat, amint egymással évődve fut- károznak a kert porondos utain. Egy párt figyelemmel kisérek, kergetik egymást, ni-ni — a legény mindjárt eléri a leányt - már a ruhája fodra kezében van, aztán a karja, a dereka, már-már egy szőke fürtös fej omlik a huszár széles, daliás vállára, „Lidiké! — Ákos!“ egy forró csók s aztán csak a fülemüle csattogott tovább. Langyos szellő érintette arczomat erős akácziliatot hozva felém, ez felébresztett álmodozásaimból s észrevettem, hogy mély csend van körülöttem a kergetőzők kaczaját nem hallom, Lidikét és Ákost nem látom, Nem-nem, hisz az ő szomorú történetök oly régen volt, hogy egyéb emlék sincs már belőle, mint két domboruló sir a százados tölgyek alatt, hol két szerető szív porladozik vagy már el is porladt. * * * Zivataros áprilisi éj van. Az égen nehéz vészterhes fellegek kergetik, űzik egymást, egy- egy villám czikkázik át a légen, s nagyot dörrenve haragosan mordul a földre, mintegy elhallgattatni akarva azt a sok ágyudörejt, amely már oly régen dübörög, azt a harczi lármát, szuronycsengést, a melylyel a magyar küzd szabadságáért. 1849. április hava van. A Balajthay kastély ablakai ki vannak világítva, névnapja van ugyan az öreg táblabirónak, de a czigány nem huzza a vig nótákat, mint máskor, tánczoló párok nem siklanak a parketten, hiába fényes minden ablak, a kastély belsejében néma csend van. A nagy termekben asszonyok, leányok komor arczczal, halkan beszélgetve csinálják a tépést. Mindegyik halvány szomorú — lőnek ura, kinek jegyese, testvére harczol a hazáért, szeretteikről folyik a halk beszélgetés, róluk, akik távol családjuktól hősiesen küzdenek, s ki tudja? nem épen most éri-e valamelyiket egy golyó egy halálos kardcsapás ? Istenem óvd őket! A nagy, néma kastélyt körülvevő park hatalmas tölgyei komoran, haragosan búgnak a viharos éjben, s később midőn a zivatar elvonult, s a holdvilág nyájasan kikandikál a felhők mögül, nem rázzák üdén, jókedvűen megfrissült ágaikat, hanem mozdulatlanul, búsan hajtják le nemes szép koronáikat. A kert tekervényes utain egy pár halad, karöltve sétálnák, s amint a hold meg-meg- világitja alakjokat, észrevesszük, hogy egy férfi és nő. Halkan beszélgetnek. A játszi szél felkapja szavaikat, s elhordja, elsusogja mindenfelé, elfecsegi a kerti patakocskának, az tovább mormolja a reá hajió fűznek, annak levelei elzizegik a langyos tavaszi éjnek, az megirigyli a pár boldogságát, s ádázán rikácsoltatja szürke baglyaival „kuvik, kuvik.“ A nő összerezzen s közelebb simul kísérőjéhez, az kardjához kap, de mikor hallja, hogy csak madarak ijesztgetik, ismét leereszti fegyverét s hölgyének fejét ajkához vonva, gyöngéd csókokkal borítja szép szőke, Jllatos haját. „Tehát búcsúzni jöttél Ákos, holnap már visszamégy a táborba, s talán soh’sem látjuk egymást többé - azt mondod.“ „Igen Lidikém talán végbucsumat veszem most tőled — nagyon erős küzdelmeink lesznek ezentúl, s ki tudja, nem hoznak-e engemet is átlőtt testtel haza, mint már oly sok jó barátomat, azért édes, kérlek mondd, hogy szeretsz - mondd, hogy hű maradsz hozzám, hogy bátorítson ez engem a veszedelmekben, s ha pedig halva maradok a csatatéren, ígérd meg Lidikém, hogy megőrződ emlé- I kernet.“ „Menyasszonyod vagyok Ákos - szeretlek végtelenül de hazámat is imádom, azért nem
