Szarka Géza: A székesfehérvári belvárosi plébánia története (Székesfehérvár, 2006)

II. FEJEZET (SZARKA GÉZA) - 8. Istentiszteletek a Belvárosi plébániatemplomban

két ősi adoráción kívül még egy negyvenórás szentségimádást tartanak plébá- ]] niatemplomunkban az egyházmegyei állandó szentségimádás keretén belül.

Az egyházmegyei örökimádás célja, hogy az év minden napján legyen valahol az egyházmegyében szentségimádás (Séllyei Nagy Ignácnak, egyházmegyénk első püspökének gondolata). A 19. században elmaradt ez az áhítatgyakorlat, és csak a második világháború után, 1950-ben kezdte meg újból Kisberk Imre segédpüspök, plébániánk akkori adminisztrátora.

Fontos ájtatosság volt a felsővárosi hívek külön szentségimádása templomunkban, az úgynevezett „térdeplés". Ennek a sehol másutt meg nem található, mély értelmű Szentháromság-ájtatosságnak kezdeményezése szintén Séllyei Nagy Ignác püspök nevéhez fűződik, s magát a Szentháromságkultuszt Nagy Ignác mestere és mintaképe, Padányi Bíró Márton veszprémi püspök kezdeményezte és terjesztette el, aki már a 18. század közepén megszervezte az úgynevezett Angyali Társaságnak Szövetségét779 a Szentháromság tisztelet terjesztésére. 1754-ben kiadott népszerű imakönyvében780 igen részletesen közölte e társaság szervezetét és működésének alapszabályait. A társaság működésének liturgikus, lényege az „Angyali olvasó" közös elmondása a templomban, a Szentháromság dicsőítéséért. Bíró szavai szerint ugyanis „az embereknek az Angyalokkal-való szövetsége az Isten dicséret által vagyon, mert ez által emberek földi Angyalokká lesznek."781

A három tizedből álló olvasót a férfiak és az asszonyok felváltva végezték oly módon, hogy a rózsafüzér kisebb szemeire a férfiak ezt mondják: „Szent, szent, szent a Seregek Ura Istene: tellyes az ég és a föld az ő dicsőségével". Mire az asszonyok ezt felelik: „Áldás és fényesség és bölcsesség és hálaadás. Tisztelet, erő és erősség, a mi Istenünknek, örökköti örökké...".

A Miatyánk után Szentháromságot magasztaló imát mondanak, amelynek kezdő szavai a következők: „Áldjuk az Atyát és a Fiút a Szentlélekkel: dicsérjük és felmagasztaljuk örökké... ",782

A püspök előírta, hogy ahol káplánok is működnek, ott nyáron reggel fél hatkor, télen fél hétkor mindennap legyen szentmise, amelyen a hívek elmondják ezt az imát. A mise végén tétessék ki az Oltáriszentség és mondassák el a Szentháromságról szóló litánia. A vasárnapi ünnepi miséken minden templomban a hívek - a Sanctustól kezdve - az Angyali olvasót mondták, vagy énekelték a „Szent, szent, szent" kezdetű dicsőítő éneket, „mivel a Szentmondással az egy örök Istenség minden jóságinak gazdagsági, kincsei, minden Isteni tulajdonsági, tökéletességi, leginkább és legbővebben hirdettetnek és dicsőíttetnek" 783.

Azért idéztünk Bíró Márton „Angyali olvasójából" kissé bővebben, mert ebben, illetve a Szentháromságot dicsérő közös imákban és népi énekekben a népi liturgiának igen értékes megnyilvánulását látjuk, sőt bizonyos mér-