A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)

Tanulmányok - Makó Imre: Hadifogoly hódmezővásárhelyiek a nagy háborúban

Bereczki Sándor 22 éves ácssegéd 1914. decemberben, a Kárpátokban esett fogságba. Miután megnyíltak a fogolytáborok kapui, a többiekkel együtt ő is útnak indult; a japán határ felé igyekezett, abban a reményben, hogy onnan talán majd könnyebben szabadul. így jutott el egy Voronovszka nevű faluba, melyet alkalmasnak talált az ideiglenes letelepedésre. Itt kitanulta a bognármesterséget és önállósította magát. 1926-ban Orenburgból írt haza. Beszámolt életéről és útlevelet kért, mert mint szüleivel közölte, őt ottfelejtették Ázsiában, s most már csak úgy kerülhet haza, ha a saját költségén és a Magyarországról küldött útlevéllel utazik. Pénze lenne is... Szülei Csáky Lajos tiszti főügyész, helyettes polgármester közbenjárásával meg is szerezték számára a szükséges okmányokat. Az orosz-lengyel határig a saját költségén utazott, míg onnan a varsói magyar követség segélyéből tette meg az utat Vásárhelyig, és lejelentkezett a rendőrségen. (Krakkóban a magyar konzul 80 zlotyval, a rendőrség pedig 20 zlotyval segítette továbbutazásában.) Utóbb ácsmesterként kereste a kenyerét.76

A Przemysl mellett még 1914-ben fogságba esett Borsi Ernő (1885) fiatal feleséget és két kisgyermeket hagyott itthon. Mint géplakatos bejárta egész Oroszországot és Szibériát. Eleinte gyakran írt haza, de választ nem kapott. Hosszas hányattatás után 1935-ben megérkezett Vásárhelyre; „az orosz-lengyel határon éjnek idején hason fekve csúszott át lengyel földre, hogy a határőrök éberségét kijátssza, és még számtalan igazoltatásban, elfogatásban és előállításban volt része”. Az 50 éves, de 70 évesnek leírt ősz hajú férfi családját végül Debrecenben találta meg; felesége időközben abban a hitben, hogy férje meghalt, másodszor is férjhez ment. „Megtörtént a drámai találkozás”- állt az újság beszámolójában -, és Borsi Vásárhelyen igyekszik megélhetést szerezni addig is, míg házassági bonyodalmai jogilag tisztázódnak.”77

Mihály János (1894) kútvölgyi földműves családból újoncként vonult be 1914- ben. A hivatalos értesítés szerint az 1915. január 10. és 26. közötti időben eltűnt az orosz harctéren. Az 1915. március 22-én érkezett, egyben utolsó értesítése szerint fogságba esett. Utóbb 1917. december 31. napjával holttá nyilvánították. Évekig nem volt lehetősége hírt adni magáról, amikor meg írhatott már haza, sokáig nem kapott választ egyetlen levelére sem. Fennmaradt, az 1930-as években testvéreinek a nyugat-szibériai Isimből küldött levelei tanúsága szerint mindent elkövetett, hogy feleségével és kislányával (Szerafina és Mariska) hazatérhessen. Budapestről végül 1934-ben meg is érkezett az útlevele, kiutazási engedélyt azonban egyedül ő kapott, 1938 végén. Családostól el is ment Moszkvába, hogy ott várják be a még hiányzó dokumentumot, de közben az ő engedélye is lejárt. A rendőrség sem engedélyezte további ott tartózkodásukat, így a magyar követségtől kapott igazolással kénytelenek voltak visszatérni falujukba.78 1961-ben látogatóba jött haza. Elmondta, hogy parasztként élt kint is, majd mikor oda is elértek a kollektivizálás hullámai,

76 VRÚ, 1927. szept. 24.; FEJÉRVÁRY Józsefi, m. 347.; VÚ, 1927. szept. 24.

77 Vásárhelyi Friss Újság (a továbbiakban: VFrÚ), 1935. szept. 2., okt. 1., dec. 1.

78 A levelek Kovács Ferenc tulajdonában.

42