A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)
EMLÉKEZÉS - Dobos Irma: A tanár és a tanítvány
nárképző Főiskola Földrajz Tanszékének vezető tanára, s ekkor szerezte meg magántanári képesítését. Munkája során mindig vonzódott a felszín közeli vizek kutatásához, s kívánsága végül is teljesedett, mert 1960-ban a szegedi Vízügyi Igazgatóságnál, majd a Vízkutató és Fúró Vállalatnál, 1967-től pedig az OVH Vízkészletgazdálkodási Központban geológus és hidrogeológus munkát végzett. Eközben Visegrádon a lepencei alkotóház vízellátására tervezett kis mélységű kútra is adott vízföldtani szakvéleményt. Nem tegnap történt, amiről írni szeretnék, hanem nagyon régen, úgy közel 80 évvel ezelőtt, amikor már elkezdődött a 11. világháború, akkor felüdülést jelentett a sok száraz, főként számokkal teli órák után tanárom nagyszerű, tudást és ugyanakkor szigorúságot sugárzó oktató munkája. Fellélegeztünk, amikor az óra utolsó néhány percében elővette éppen azt a könyvet, amit hóna alatt behozott, hogy felüdülést szerezzen annak a 20-25 tanítványának, akik nagy feszültségben voltak mindaddig, amíg a szaktantárgy oktatása folyt. A LATHATATLAN ÍRÁS A legnagyobb meglepetés, majd azután az öröm akkor jött, amikor egyik alkalommal az azóta is könyveim között őrzött Aprily Lajos- kötetéből egymás után hallottuk a csodálatosnál csodálatosabb verseket. Az 1939-ben kiadott (sárga vászonkötésű, és mára már lapjai is megsárgultak) A láthatatlan írás c. kötetből kaptuk az első impulzust, s ez olyan volt, hogy évtizedeken keresztül fülünkben csengett, ott zenélt sok-sok verssora. Mert minden verse egy-egy olyan zenei kompozíció, amely megmarad az emberben, és csak zenél, csak zenél, és nem lehet, de nem is tud tőle szabadulni az ember, olyan tökéletesen visszaadja például a természet újjászületését. Mert, ha megjön a tavasz a márciussal, akkor eszünkbe jut zenélő verse, a Március, amely így kezdődik: „A nap tüze, látod, / a fürge diákot / a hegyre kicsalta: a csúcsra kiált. /Csengve, nevetve / kibuggyan a kedve /s egy ős evőét a fénybe kiált.” S az utolsó szakasz pedig így hangzik: „Barna patakja / napra kacagva / a lomha Marosba csengve siet. / Zeng a csatorna, / zeng a hegy orma, /s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szíved?” RÉVAI 304
