A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)

Tanulmányok - Makó Imre: Hadifogoly hódmezővásárhelyiek a nagy háborúban

A legalább két hónapon át az orosz kórházban megfigyelés alatt tartott kicseré­lésre javasolt foglyot a kórház parancsnokának egy három orosz orvosból és három főtisztből álló, időnként összeülő bizottság elé kellett vezetnie. 1916-ban már meg­engedték, hogy a betegséget hadifogoly orvos ismertesse a válogatóbizottság előtt. A már kiválasztott csererokkantakat, esetenként több hónapos várakoztatás után, az összpontosító-táborba (Moszkva és Petrográd) továbbították. A rokkant-csereakció működése 1917-ben volt a legeredményesebb. Az 1916. november 20-át követő egy év folyamán 280 rokkant-szállítmány érkezett haza Oroszországból, a legény­ségi állományból 5884 főt, 313 tisztet, 19 orvost cseréltek ki. 2\ (Az utóbbiak egyi­ke lehetett Csiky János (1874) orvos, ki mint csererokkant 1917. augusztusban ér­kezett haza, szeptember elején pedig egy szegedi segédorvos hazaérkezéséről is hírt adott a vásárhelyi sajtó.) Az invalidusokat Tomeáig szállították vasúton és on­nan kocsin vitték a svéd határállomásig, Haparandáig, majd a Monarchia területén, Leitmeritz, Brüx és Pardubitz csehországi városok kórházaiban helyezték el őket. Vásárhelyről 27 csererokkantról van tudomásunk. 24 főt orosz, 3-at pedig olasz fogságból bocsátották el 1915-1918, illetve 1917-1919 folyamán. Orosz fogságból adataink szerint fele-fele részben szabadultak az európai Oroszország területéről és az Urálon túlról. A sajtó 1916. július végén adta hírül, hogy az orosz fogságból legutóbb visszatért 317 rokkant között először érkezett két vásárhelyi katona: Vogel Imre és Karasz Bálint (1891) földműves. Az utóbbi személy 1918 őszén el­hunyt a fogságban szerzett tüdővészben. 12 csererokkant - az 1916-17-ben érkezett 10-ből 8 személy - hamarosan el­halálozott. Hatan még otthonuktól távol: a svédországi Torneában, a csehországi Brüxben (2 fő) és Leitmeritzben, majd 1918-ban a besztercebányai hadikórházban és a rózsahegyi gyógyintézetben. Legtöbbjükkel - a betegségben elhalt többi hábo­rús áldozat esetében is vezető halálok - az akkor még népbetegségnek számító, a harctéri és fogságbeli mostoha viszonyok talaján még pusztítóbban jelentkező tü­dőbaj végzett. A brüxi kórházban 1917 tavaszán elhalt Dékány János (1878) föld­műves napszámost „idegbaj és tüdőcsúcshurut miatt bocsátották el az oroszok”. Mások, a betegeknél kisebb számban, harctéri sebesülés folytán váltak rokkant­tá. Perl Ignác (1881) 1915-ben a kraszniki csatában, szuronyroham közben kapott lőtt sebbel esett fogságba, Moszkvában épült fel, majd 1918 nyarán érkezett haza. Az 1922-ben elvégzett orvosi vizsgálat már nem állapított meg nála keresetképes- ség-csökkenést. Az ugyancsak támadás közben, 1914 decemberében a homlokán és a szemén dum-dum golyótól megsebesült s a bal szemére megvakult Lázár Péter (1883) tizedes Przemysl feladásakor jutott fogságba, és 1917. márciusban Budapes­ten már műszemmel látták el. A galíciai harctéren 1914. augusztusban fogságba ju­tott, majd 1917. májusban a fővárosi József főherceg hadikórházba érkezett Hoffer Lajost (1889) balcomblövés után visszamaradt, lábfejre kiterjedő hűdés diagnózis­sal nyilvánították 50%-os hadirokkanttá. Cserényi József (1885) 1915-ben súlyos has- és láblövéssel jutott az oroszok fogságába. Kijev, Moszkva, Szentpétervár, * Ugyanott 503. 26

Next

/
Oldalképek
Tartalom