A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)

Tanulmányok - Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek. Népi és polgári méhészkedés - Mézeskalácsosság

A méz a répa- és más cukrok elterjedése előtt (19. század második fele) az egyetlen édesítőszer volt, különösen a parasztság körében, ezért megbecsülés övezte. A huszadik század elejéig élt a mézzel kapcsolatos ősi szokás, amikor mézet, lépes mézet, méhanyát és -családot nem adtak-vettek pénzen, leginkább munkával, szolgálattal, búzával fizettek értük vagy csak tovább ajándékozták. Az egyszerű nép hétköznapi táplálkozásában az édesített ételek ritkán kerültek asztalra, többnyire csak a nagyobb ünnepek alkalmával. A kisajtolt, kipörgetett mézet kisebb- nagyobb födeles szilkékbe töltötték, újabban csak zárható tetejű üvegekbe kerül, és a kamrában tárolják. Néhány nap múlva a még benne lévő idegen anyagok följönnek a méz tetejére, ezt egy kanállal szokták leszedni, amelyet téli etetőnek adnak majd vissza a méheknek. A méztermelő gazdák és családjuk reggelire, vacsorára ették a mézet, úgy, hogy mélytányérba öntöttek néhány napra valót és bicskahegyre szúrt kenyérdarabokat mártogattak bele. A gyerekek szerették a mézes kenyeret, amikor a rácsurgatott vagy rákent méz, kissé „ bebürözte ” a kenyérszeletet. Másik fontos szerepe a méznek a család életében a betegségmegelőző, és gyógyító hatása, amelyet mindenki ismert és alkalmazott is. Télen, ha diójuk is termett, dióbelet mártottak a mézbe téli vitaminforrásként, no meg az íze miatt. Népi orvosság volt az „éhommra” kanalazott méz, az elszopogatott ikrás méz, lépes méz. A lépes mézet a nem fiasított lépekből nyerték és bicskával darabolták, kenyeret is törtek hozzá. A lépet — főként a gyerekek — megették a mézzel együtt, mások a rágásokat kiköpve összegyűjtötték és méhetetőnek hagyták meg, vagy a viaszt, sonkolyt fölvásárló kereskedőnek adták el. Újabbkori kutatások megállapították, hogy a rágás közben kissé megolvadó, természetes lépből a torokban és a nyelőcsőben bevonat képződik, amely véd a fölső-légúti fertőzések ellen. Később, amikor a kaptáras- keretes méhészetre tértek át, jóval kevesebb lépes mézet tudtak kinyerni, fölhasználni csemegeként. A mézbe mártott (vagy elrakott) fokhagyma girizdet torokfájásra, megfázásra, féregűzőnek ették.

Ismerték és készítették a mézzel kevert mézes pálinkát és a sonkolyos viaszból kimelegített, összegyűjtött mézzel ízesített cefréből kifőtt méhészpálinkát is. A forralt, meleg tejbe is szívesen kevertek el egy-két kanál mézet torokfájás ellen gyereknek, felnőttnek egyaránt. A megikrásodott mézeket ritkán olvasztották ki, kanállal kanyarították ki a mézes-szilkéből vagy az üvegből, és el szopogatták, vagy teában oldották föl, voltak, akik így szerették a mézet. A cukrok elterjedése előtt a gyógyteákat (székfű, csipke, hárs, stb.) is mézzel édesítették felnőttnek, gyereknek egyaránt. A paraszti konyhán szerették mézzel meglocsolni a mákos tésztát, a rongyos kapcát, vagy újabb változatát, a mákos gubát, a répacukor elterjedéséig az egyetlen édesítő volt számukra. A fonóban, fosztókában a fiatalok, a kemencében főtt szemes kukoricát mákkal és mézzel is ették. A mézzel kevert pálinkát - főként az asszonyok - itták szívesen, a férfiak csak akkor, ha megbetegedtek. Méhészgazdák, nagyobb paraszt-polgári háztartásokban, mézben, mézszirupban is raktak el gyümölcsöket télire. A karácsonyi asztalon tartott méz maradékát elrakták, hogy a torokfájós gyereket, vagy a vajúdó asszonyt gyógyítsák vele. Mézes kenyér, mézesvajas kenyér, mézzel megkent kalács inkább csak a méhészkedő gazdáknál és a

264