A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)
Tanulmányok - Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek. Népi és polgári méhészkedés - Mézeskalácsosság
méhész más földjén is begyűjthette, ha más fogta be, azt vissza is követelhette, de 33 csak három napig. A nád-, burgonya- és legvégül a répacukrok elterjedésével, a 19. század végétől a méz kezdi elveszteni régi édesítő egyeduralmát, ekkortól - a kereslet csökkenését látva - inkább annak egészséges voltára igyekeznek a méhészek fölhívni a figyelmet. A hatékonyabb méztermelés hozta el a különböző rendszerű kaptárak elterjedését, majd teljes térhódítását. Az ősi füzkasos, gyékény-kaptáras méhtartást a 19. század végétől a huszadik század első évtizedéig fokozatosan szorította ki az ácsolt kaptáras, keretes elrendezésű méhészkedés. A méhkaptárakban nagyobb számú méhcsaládot biztonságosabban és gazdaságosabban lehetett tartani, a keretes lépe- ket könnyebb volt kiemelni és kipörgetni a méztől, teleltetésük is biztonságosabb volt. A kisebb parasztgazdák, amikor kaptárra cserélték a régi kasokban lakó méhcsaládjaikat, többnyire maradtak a megszokott 10-12 családnak otthont adó állománynál. Ez az önkorlátozás a helyben méhészkedés miatt alakult ki, a méhek mézgyüjtő területe, röptérsége ekkora volt, ennyi méhcsalád tudott megélni a területen. A régi kasok elhasználódásáig vegyesen is tartották - kasban és kaptárban - a mézelő családokat, főként a rajoztatásáig. Olyan gazda is volt, aki ebben az átmeneti időben a szögletes kaptárak falát, lécekhez erősített szalma vagy gyékényfonattal látta el, melegebbnek és hagyományosabbnak tartva azokat. Az áttérés nem csak technikai jellegű volt, a kaptáras méhtartással a korábbi tétlenebb paraszti hozzáállást fokozatosan fölváltotta a méhek életet tudatosabban befolyásolható szemlélet. Szintén hátráltatta a kaptáras méhtartás elterjedését a kisebb parasztgazdaságok tőkehiánya. Külső hatásra a polgárosuló, módosabb parasztréteg, azok fiai térnek át leginkább a hatékonyabb kaptárak használatára Vásárhelyen is. A kaptáras méhtartásra való áttérés után többnyire elbontották, elhagyták a régi méhest, a kaptárakat szabadban, fészörben, déli ereszaljában tartották, és sokszor itt is teleltették ki. A hagyományos méhészek még megtanultak házilagosan kaptárakat, lép- tartó kereteket készíteni, sőt egyes ügyesebb gazdák a pörgetőket is meg tudták csinálni. A korszerűbbnek számító kaptáras méhészetre helyi nagyobb gazdák, sokszor tanyai tanítók tértek át, és adtak példát a kisebb gazdálkodóknak. Már az 1870-es évek második felében megalakul az Ipartestület keretein belül az első helyi Méhészeti Szakosztály. Rendszeresen tartanak vidéki előadók közreműködésével, előadásokat az „okszerű méhészetről”, amelyeket először értetlenség és gúny fogad. A helyi méhesgazdák egy része - köztük nem egy tanyai tanító is - erősen ragaszkodik a méhek hagyományos, kasos tartásához, nem akarják méhcsaládjaikat „müméhlakokba”, azaz kaptárakba költöztetni.33 34 A fejlődés azonban nem állt meg, egyre több fiatal gazda, tanító, értelmiségi és iparos végzett el helyi vagy országos (Gödöllő, Eger) méhészeti tanfolyamokat, és váltott át a kaptárak használatára. Például Balogh Gergely tompaháti tanító 189733 GUNDA2001. 82. p. 34 Hódmezővásárhely. 1879. április 27. 255
