A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)
Tanulmányok - Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek. Népi és polgári méhészkedés - Mézeskalácsosság
re, mézelő gyöpre, ahol más méhész nem gyűjtött vagy sok eső volt és néhány hétig ide rakta le őket. A húsznál több családdal bíró, a határ keleti részén a Pusztán élő méhesgazdák, füzvirágzáskor még a Tiszai ártérbe is elszekerezték méheiket. Ott hagyta azokat - lehetőleg délre néző - erdőszélen a virágzás elmúltáig, majd a gyűjtés után visszavitte a pusztai szállásra, a szikes virágokra és a szaporodó akácra. 9 Egyes idősebb méhészek, akik ott tudtak maradni a kitelepített családjaikkal, szélvédett, erdőszéli helyen, féltetős vándortanyát építettek. Ezekből alakulhatott ki később a nagyobb területeket bejáró vándorméhészkedés is. A legelők fölosztása, 1854 után az itt letelepedő parasztság - egy része - magával hozta a már korábban létező méhészeti tudását és hasonló arányban, mint a határ más részein, minden tíz gazdából 1-3 méhészkedéssel is kiegészítette gazdaságát. De itt is „csak kicsibe löhetött méhészködni”, ahogy azt Nagy Gyula a terület, a Vásárhelyi-puszta kutatója följegyezte a helyi gazdáktól.29 30 Az itt nevelt méheknek nagyobb területet kellett bejárniuk mézhordáskor, szinte mindig kellett nekik tiszta itatóvízről gondoskodni, hatókat leginkább puha botfából, közepesen vastag ágakból vájták maguk a méhesgazdák. Az itatóba öntött tiszta víz tetejére mindig tettek fadarabokat, nádvagy sásszálakat, hogy azokon megkapaszkodva tudjanak inni a méhek. A tanyákkal benépesülő pusztai részeken is sok gazda telepít akácfát, hiszen a gyümölcsfák többsége nem maradt meg, így itt is egyre több lesz az akácvirágzáskor hordott méz aránya. Az idős méhészgazdák itt is a határ más területén használt elnevezéssel, dongónak mondták a méheket. Kezdetben itt is kasokban tartották a méheket, mert ebben tovább élhetett egy-egy méhcsalád, kevesebb mézet tudtak tőle elvenni, így több maradt a kitelelésükhöz. Egy-egy nagyobb területű, kora tavaszi virág elvirágzása után a méhészgazda kifűstölte a méheket, fölbontotta a kas alját, hogy megnézze: „mire möntek a dongók”. Ilyenkor vágta ki a mézhiányos alsó részeket a lépekből, hogy be ne molyosodjanak. Megnézte, hogy elég méze maradt-e a családnak. Ha nem, akkor a félrerakott saját mézzel, mézoldattal, később cukorsziruppal etette őket, hogy fölerősödjenek. Rájöttek arra, hogy az etető mézet vagy cukrot ne a méhesbe, kívülre, hanem a családdal teli kasba kell tenni, hogy a szomszéd méhek, darazsak ne egyék el előlük. Mivel a méz értékes volt, a cukor pedig még drága, a régi méhészgazdák aszalt édes gyümölcsöket (szilva, körte, cserösznye) főztek meg és azt tették a kas elé, vagy a kas belsejébe, amelyet a méhek pár nap alatt elrágtak. Ritkán előfordult, hogy a méheket liszttel, pirított liszttel vagy darált pirospaprikával etették, ha kevés virágot adó tavasz volt. A tavaszi-nyár eleji gazdag mézhordás után kezdtek a méhek rajzani, ebben az időszakban rajnak (ritkán: népség) is mondták őket. Az első (májusi) rajzást tartották a legértékesebbnek, a dongók ekkor lettek a legerősebbek, a későbbi rajzások már gyöngébb családokat adtak, ezeket legtöbbször nem is fogták már be. Sok méhészkedő parasztember a kasok fölbontása nélkül, haligatódzás29 HAJDÚ 1963. 205. p. 30 NAGY Gyula: Paraszti állattartás a Vásárhelyi-pusztán. = Néprajzi közlemények, 1-2. Budapest, 1968. 141. p. 252
