A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2018 (Hódmezővásárhely, 2018)
Tanulmányok - Kovács Kálmán Árpád: A szabadság és üdvbizonyosság toposzai Baltazár Dezső 1921. november 6-i hódmezővásárhelyi beszédeiben
lelkileg halott állapotában nem képes általános kijelentésből igaz istenismeretre jutni. A kijelentés közlői [értsd közvetítői] úgy részesültek az isteni karizmában [értsd: a Szentlélek kegyelmi ajándékában], hogy „az igazságnak alanyilag bennök jelentkező tudatos bizonyosságáról objectiv tanúságot tehessenek,” [...] és „minden időkre kihatólag az örök igazat foglalják írásba.” Már Philón és Josephus is ez utóbbi értelemben vallották inspiráltnak az Ótestámentumot. Az isteni önkijelentés egyúttal üdvkijelentés, mely Krisztusban objektív befejezést nyert, de egyetemes célját csak akkor éri el, ha mindenek megismerik Krisztust és őbelé oltatnak be. Az „igazság beszédéinek szabad vizsgálata pedig aszerint osztható pozitív vagy negatív kritikára, hogy annak célja a Bibliára alapozott (Bibliával rektifikált) igazságnak kifejtése, vagy a Biblia isteni voltának, ihletettségének és igazságának megsemmisítése.61 Az ekkor eperjesi evangélikus lelkészként tevékenykedő, rendkívül termékeny publicista Szlávik Mátyás a Schleiermacher-követő Albrecht Ritschl (1822-1889) teológiáját annak halála alkalmából így foglalja össze: tisztán történeti jellegű, melynek még az írás elve [értsd a Szentírás isteni ihletettsége] is alá van vetve, amiért némileg az egyéni hitbizonyosság sarkalatos protestáns elvével jön ellenkezésbe.62 Grátz Mór evangélikus lelkész a kolozsvári Dávid-Ferenc-egylet 1890. november 16-i estélyén felolvasott „Renaissance és reformatio” című előadásában a személyes üdvbizonyosságot „az isteni kijelentésnek és hirdetésének a személyes lelkiismeretre való vonatkozása”-ként határozta meg. A reformáció így a reneszánsszal ellentétben nem intellektualisztikus, hanem szoteriológiai, nem az individualitás, hanem a vallásos személyiség érvényesülése, nem szubjektivizmus, hanem a személyes üdvközösség helyreállítása az Istennel a Krisztusban.63 Az individualitás, individualizmus, szubjektivizmus kérdéskörénél tegyünk egy kis kitérőt! Szabó Dezső 1915-ös „Az individualizmus csődje” című írásában a címben felvetett kérdést az élet különböző területein vizsgálta. Ebben a protestantizmust az emberiséget atomizáló individualizmusnak a vallási téren bekövetkezett „csődjéért" is kárhoztatta. Az egyetemes papság „protestáns elve" áll - úgymond - az individualizálódás végpontjában, ahol is „Isten megszűnt a legerősebb, legtágabb s egyik legtermékenyebb közösség lenni. Mindenki maga érzelgi vagy bölcselkedi ki a világból a maga istenét s a leghatározatlanabb ködképletek és leghígabb generálszószok tiszteltetnek meg e nagy történelmi névvel. Bántó zagyvaság és botrányos „en tout cas”64 istenek keletkeznek egyéni használatra. [...] 61 Ez utóbbi kifejtésére lásd Debreczeni Protestáns Lap 9. (1889) 434. 62 Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 32. (1889) 567. 63 Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 34. (1891) 401. 64 Jelentése: „akármilyen”, „bármilyen”. Véleményem szerint a franciás műveltségű Szabó Dezső elmés szójátéka a schleiermacheri „vallás autochtonjai” kifejezéssel. Schleiermacher a kifejezést a más helyen használt „vallás virtuózai” szinonimájaként használja. Vő. Friedrich Daniel Ernst Schleiermacher: A vallásról. Beszédek a vallást megvető művelt közönséghez. Osiris, Bp. 2000. 8.; 147. 98
