A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2018 (Hódmezővásárhely, 2018)
Tanulmányok - Benkő László: Elszakadók, beköltözők, megmaradók…
gyakorolhatta. Ekkorra tehető a határ korábbi elszórt kistelepüléseinek elnéptelenedése, beköltözése a mai város - Hód (a későbbi Újváros), Vásárhely, Tarján, Tabán és Új utca (a későbbi Susán) - területére. Ez lesz a korábbi falu-mezőváros városias kiépülésének kezdete, a visszatelepülő vásárhelyi nagycsaládok maradékai kialakítják a mai város későbbi magjának öt településrészét. 1553 és 1570 között az adóztatott házak (kapuk) száma 40-ről fölmegy egészen 287-re, a szórványos adóösszeírások adnak ehhez megerősítést.3 1558-ban jelentették, hogy a török elől menekülve, Csanád és Csongrád megyét 47 falura való, tisztán rác népesség szállta meg, ezek közt maradt meg Vásárhely és környéke „magyar szigeteként. Szerem- lei Sámuel így foglalja össze: „Hogy Vásárhely e végső bástyája is, kezökre nem került, azt annak tulajdoníthatjuk, hogy a várost nagyobb számú magyarság szállotta meg, mely a környékbeli elpusztult falvakat is legtöbbször bírta, továbbá annak, hogy elődeink a határaikhoz közeledő rácokat ép' olyan kegyetlenségekkel riasztotta el, aminőket tőlök tanultak.”4 Az örökös harcok, hadi rablások, valamint a többszörös (török, királyi, földesúri, egyházi) adóztatás miatt időnként újra bujdokolni kényszerült a helyiek nagy része. A módosabb családok a biztonságosabb felföldi és erdélyi részekbe menekültek, ahonnan a korszak végén majd mindenki visszatér. Az 1690-es években még sok vásárhelyi menekült a közelebbi, már fölszabadult alföldi városokba (Nagykőrös, Kiskunhalas, Szeged, Algyő, majd Szabadka). Ebben az időszakban tehát egy kezdeti fájdalmas lakosságvesztés következett be, amelyet lassú gyarapodás jellemzett a korszak végére. A török kiűzése után 163 ősi vásárhelyi és környékbeli család kezdte meg újjáépíteni saját házát, gazdaságát és a várost. Még ezután is gyakori az időleges, vagy hosszabb menekülés a városból. 1694 és 1698 között a török elleni hadműveletekre összevont császári csapatok kiüríttették a várost és hatalmas környékét, hogy az akkor még török kézen lévő Gyula várának ne legyen élelmiszer-utánpótlása. A földhöz való ragaszkodás azonban visszahozta a vásárhelyieket, folytatni a fönnmaradást. A helyi nemesek és zsellérek különböző cselekkel igyekeztek „láthatatlanná” válni az újonnan fölálló császári adóhatóság elől, egészen az 1720-as évekig. „Miúta mögváltam Tűled én országom. Nincs neköm örömöm, Csak szomorúságom. Hallgatom morgását Habos tengöröknek, Hallom zörgésit Eltört fegyverömnek. (Vásárhelyen lejegyzett bujdosók éneke, részlet (Erdödi Sándor után) kéziratos dalgyűjtemény) 3 Szeremlei Samu: Hódmezővásárhely története IV 119. 4 Szeremlei Samu: Hódmezővásárhely története IV 84. 131
