A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2018 (Hódmezővásárhely, 2018)
Tanulmányok - Kovács Kálmán Árpád: A szabadság és üdvbizonyosság toposzai Baltazár Dezső 1921. november 6-i hódmezővásárhelyi beszédeiben
dásával a reformáció kiegészítésére szorult.71 A Luther halálának 350. évfordulójára újra kiadott ágostai hitvallás bevezetőjét Paulik János írta. Váradi Ferenc kioktatta, hogy a szerző bizonyára tudja, hogy a protestantizmusnak a közművelődésre és a közszabadságok kifejlesztésére gyakorolt hatása csak közvetett és másodlagos. A protestantizmus közvetlen és főfő áldása az volt, hogy a tévelygő lelkeket az üdv tiszta kútfejéhez, a Jézus Krisztushoz juttatta. Váradi nagyon hiányolja tehát annak egyértelmű kimondását, hogy „[...] a protestantizmus elsősorban vallási reform, az üdvbizonyosság és igazság tisztább birtokba vétele, az elemyedt és megromlott keresztyénségnek megjavítása az evangélium által.”72 Biberauer Richárd, hitoktató lelkész, a Filadelfia Diakonissza Szövetség és a Bethesda-kórház későbbi igazgatója szerint az első keresztyének óta a hívő emberek legnagyobb öröme, hogy van irgalmas Istene és közösségben lehet vele. Ez az üdvbizonyosság, reménység pedig azt munkálja itt e földön, hogy „[...] ki-ki a maga helyén, a maga körében, nyeljen meg lelkeket az Úrnak.”73 A példák sorakoztatását még lehetne tovább folytatni.74 Annyit azonban ennyiből is láthatunk: az üdv- vagy hitbizonyosság hangoztatása már a századforduló előtt egyfajta kódként szolgált. Annak kifejezésére, hogy 1. szembe kell fordulni a liberális teológia tudatlan és túlzó epigonjaival; 2. az intellektualista és társadalmi tekintélyelv alapján elitista református kultúrprotestantizmus helyett valódi népegyházi jelleget kell felvenni; 3. meg kell erősíteni a négy első „solá”-n (sola Scriptura, solus Christus, sola fide, sola gratia) alapuló, nagyobb vonz- és mozgósítóerővel rendelkező reformátori hittudatot. (Ehhez adta hozzá Ravasz László a 400 éves reformációi jubileumi Protestáns Szemlébe írt „Hitbizonyosság és reformáció” című írásával a jellegzetesen református ötödik „solá”-t (soli Deo gloria).75 4. A reformátori hit nem a katolikus igazság egyik felének tagadása 71 Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 38. (1895) 199. 72 Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 39. (1896) 86. 73 Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 39. (1896) 409. 74 A kézirat lezárása óta feltártam az 1892 és 1896 között a Debreczeni Protestáns Lap hasábjain a megtérés-újjászületés-megszentelődés/megszenteltetésről folytatott vitákat. Ezeknek a 2018. évben külön tanulmányt kívánok szentelni. Újabb vizsgálataim azonban még inkább alátámasztották itt megfogalmazott végkövetkeztetésemet, hogy a „szabadság és üdvbizonyosság” a református öntudat számára a pozitív (előremutató) reformátori örökség összefoglalásának toposzai. 75 „[...] nem az Isten van miérettünk, hanem mi vagyunk az Istenért, [...]. A vallásnak nem az a feladata, hogy minket tegyen különbekké, boldogabbakká, hanem az, hogy az Isten dicsőségét tegye teljesebbé, tömöttebbé. Isten dicsősége, azaz Isten lényege, mivolta az egyetlen tényező és az egyetlen érték, minden egyéb, a teremtett világ utolsó porcikájáig, csak arra való, hogy ezt a dicsőséget kisugároztassa. [...] Az ember kiváltságosán alkalmas lény arra, hogy az Isten dicsőségét csodálatos gazdagsággal bontsa szét és verje vissza. [...] [Az Isten kegyelmét] csak a kiválasztottak ragadják meg és élnek vele. [...] a hitben arról is bizonyosak leszünk, hogy Krisztushoz való kapcsolatunk nem ideiglenes, nem véletlen, nem elveszíthető ajándék, hanem egy olyan világfeletti és kozmikus tény, amire az egész örökkévalóság rá van építve. [...] Tehát 100
