A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2017 (Hódmezővásárhely, 2017)

Emlékezés - Földesi Ferenc†: Kataklizma-kicsiholta autoprogram

fFÖLDESl FERENC

KATAKLIZMA-KICSIHOLTA AUTOPROGRAM - PEDAGÓGUSI HITVALLÁS

(írtam 1968. augusztus 22-én. Aki élt akkor, tudja, miért írtam.)

Ha jogot formálunk az értelmiségi névre, nem szabad megszűnnünk kérdezni, vizsgálni a kort, melyben élünk, s értelmes válaszokat keresnünk a kor által fölvetett kérdésekre. Olyan válaszokat, amelyek cselekvésünket irányíthatják. Az emberek, különösen nálunk, ha valami nem kívánt esemény történik, szeretnek ágaskodni, méltatlankodni, sopánkodni, aztán - a szóömléstől kimerülve és megnyugodva - apatikus tehetetlenségbe, lustaságba visszahullani. A pátosz lélegzete rövid, hamar kifullad, az életünk viszont számtalan hosszú órából áll, döntő részét munkával töltjük. Itt csillogni kevesebb esély van, s belátni is nehezebb, hogy épp itt dől el minden. Életünk drámai pillanatai csak annak a sors-rakétának a kilövését vagy valamelyik lépcsőjének beindulását jelentik, amelyet évekig készítünk elő.

Mi az az értelmes válasz, amit korunk faggatására adhatunk? Makacs hit saját munkánk értelmében és lehetőségeiben. A nevelő mindig a jövőnek nevel. Az emberiség, mióta hivatásos nevelés van, sohasem tűzte ki célul nemzedékek változatlan újratermelését. Nekünk is van világos képünk egy jobb és nemesebb emberiségről, melynek kialakításán a nagyon is szerény eszközeinkkel dolgoznunk kell. Bűn lenne ezeket az eszközöket kishitűen lebecsülnünk, használatuktól sajnálni a fáradságot.

Sok tekintetben a mai ember életének gondolkodásának, magatartásának a pillanatnyilag uralkodó tendenciáival szemben is kell úsznunk. A gondolkodó embernek úgy tűnik föl, hogy korszakunkban sok minden az ember redukcióját hozza magával. Sok ma élő ember úgy látja: az, ami a közösségben vele történik, életét irányítja és meghatározza, tőle abszolút független. A társadalom életének irányítása valahol a feje fölött történik. Ahhoz csak annyi köze lehet, mint a régi, vidéki varrólánynak a magazinokban leírt fényes estélyekhez (némelyiket a sok fényévnyi távolság sem hűtötte le attól, hogy rajongója ne legyen X hercegnőnek, Y gróf- nénak...). Ez a távolság-érzés alakítja ki az önredukáló magatartást: csak azzal törődöm, minél többet keressek, ártatlan élvezeteimnek nyugodtan hódolhassak. Az arisztotelészi „zoon politikon” helyett, a népben, közösségben gondolkodó helyett így az individualista célszerűség kis praktikáinak lehetünk tanúi: az élet értelme és célja bizonyos javak megszerzése és elfogyasztása. S az ilyenfajta gondolkodás kapja az „életre való” dicsérő jelzőt.

Mi az, ami vele szembeállítható? Az az igény és vágy, ami meg van mindenkiben, hogy a világ jobb legyen, a körülöttünk lévő emberek nemesebbek és becsületesek, jobbak legyenek. Ha hiszek az ember emelkedésének, fejlődésének lehetőségében, s kívánom, óhajtom azt, akkor kell is valamit tennem érte.

272