A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2013-2014 (Hódmezővásárhely, 2014)

EMLÉKEZÉS - MARTON JÓZSEFNÉ BAK Mária: Emlékeim Galyasi Miklósról

MARTON JÓZSEFNÉ BAK MÁRIA EMLÉKEIM GALYASI MIKLÓSRÓL

Miklós bácsit 1952 őszén, másodikos gimnazista koromban ismertem meg. Abban az időben csak szakkör formájában létezett művészettörténet-oktatás, amit a híres enciklopédikus tudású Tölcséry tanár úr vezetett. Feladatokat is kaptunk, nekem a trecento-korszakról kellett előadást tartanom. Kaptam hozzá anyagot, de tanár úr azt javasolta, menjünk be vasárnap délelőtt a múzeumba Galyasi Miklós igazgató úrhoz, hogy kiegészítsük az előadást képanyaggal (tv és videó nem létezett). Be is mentünk, és túlzás nélkül állíthatom, hogy a múzeum ettől kezdve két éven át a harmadik otthonunk lett. A vasárnap délelőttök kiegészültek néha hétköznap-estékkel is.

Csodálatos, oldott légkör vett bennünket körül. Miklós bácsi barátként, kedves ismerősként fogadott bennünket s mi több, felnőttként magával egyenrangúként kezelt. Tudta a nevünket, ismerte családunkat, s talán az egész várost. Csak beszélgettünk, zenét hallgattunk, festményeket nézegettünk, s megkérdezte véleményünket is. Közben észrevétlenül, mint egy mellékesen bevezetett minket a zene, az irodalom, a művészetek világába, megmutatta mindezek történelmi összefüggéseit, megtanított zenét hallgatni, műalkotást nézni, olvasni, gondolkodni, a műalkotásokat időben s térben elhelyezni. Tőle hallottuk először Orff, Schönberg, Sztravinszkij nevét. Innen szinte természetes, hogy elmagyarázta a modem művészetek kialakulását is. Albumaiból ott láttam először Picasso alkotásait is. így észrevétlenül rátért Ady és körére. Hamarabb ismertük meg Ady Endrét és József Attilát, többet tudtunk meg róluk, mint később az iskolában. Rengeteg anekdotát mondott József Attiláról, kit, mint barátját ismert és szeretett.

Kik jártak oda, mármint Miklós bácsihoz? Egyetemisták, fiatalok, általában idősebb gimnazisták s változó számú felnőtt korú érdeklődők. Miklós bácsi igen hamar kiismerte érdeklődési körünket, annak megfelelően irányította a beszélgetést, néha egy kávé vagy szódavíz mellett. Ez is óriási dolog volt nekünk, mert abban az időben még szüléink sem kávézhattak rendszeresen. Néha vers- és prózarészletet olvasott fel, s ki kellett találnunk a zeneszerzőt. Zenét hallgattunk, s meg kellett mondanunk, melyik korban keletkezett. Ez utóbbi nehezen ment. Majd feltett egy lemezt, és mindannyiunknak más-más hangszert kellett figyelni és elmondani, mit hallottunk ki belőle. Nekem egyszer egy Mozart-darabból a vonósokat kellett figyelnem. „Kislány, hallgasd te a hegedűt!” - szólított fel Miklós bácsi.

Természetesen mi gimnazisták, különösen a lányok, nagyon igyekeztünk felkészülni. Késő estéig én magam is versesköteteket böngésztem. Miklós bácsi nagyon örült, ha látta érdeklődésünket. Harmadikos gimnazista koromban eldöntötte, hogy magyar-orosz szakra megyek továbbtanulni. Akkoriban sok jó és kevésbé jó szovjet irodalmat adtak ki. Egyszer Miklós bácsi látta nálam Azsajev Távol Moszkvától című regényét, s kissé ironikusan megkérdezte: „Te kislány, olvastad-e mán Solohov Csendes Donját, mög a fiatal Tolsztoj Golgotáját? Mert azok ám a nagy könyvek! Ezt mög tűntesd el.” - Majd összeállított egy tematikát az orosz klasszikusokból Puskintól Csehovig, amit én lelkiismeretesen elolvastam, és életem meghatározó élményévé vált, és ma is az az orosz klasszikus irodalom.

Természetesen nemcsak humán érdeklődésűek jártak Miklós bácsi körébe. Volt ott fotószakkör, tiszai kirándulás és madármegfigyelés, de azokon, én már most nem tudom mi271