A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2012 (Hódmezővásárhely, 2013)
EMLÉKEZÉS - DOMOKOS Tamás: Lovas sír
gása is. Már az ebéd emléke is elhomályosodott, amikor a Nap a látóhatárhoz közeledett, és a dombtetőn felélénkült a széna, a kakukkfű és cickafark illatát hozó, az este közeledtét jelző szél. A település felül halk harangszó foszlányait lehetett hallani. A gödör peremén lévőktől megtudtuk, hogy a falu felől, a távoli messzeségben feltűnt egy emberi alak. Örömmel konstatáltuk az idegen közeledtét, mert egy új ember érkezése alkalmat szokott adni szerszámaink tisztítására, élezésére. Nagy nehezen - létra segítségével - kikászálódtunk a lovas sírból, és láttuk, hogy a dombhoz egy alacsony, kerekfejü és villogó tekintetű ember, korát meghazudtoló fürgeséggel közeledik. Gyorsan a dombtetőn termett. Az illemnek megfelelően köszönt és bemutatkozott. így megtudtuk, hogy az Ur/sors a település orosházi téglából épült (1923-1924), neogótikus Szent Mihály templomának a plébánosával hozott össze bennünket. A beinduló beszélgetés a régészek részéről arra irányult, hogy a plébános urat megismertessék a lovas sírokra vonatkozó irodalommal, ideákkal. Mi szerszámosok eszközeinkre támaszkodva, mint a szivacs a vizet, szívtuk magunkba az archeológiái ismereteket. Milyen megható, milyen szép és izgalmas dolog a lovas együttes eltemetése a ló bőrével, csontjaival. Milyen szívszorító dolog az ember lovához való síron túli ragaszkodása. (Persze a kauzalitás szemszögéből vizsgálva, nem ennyire szép a történet. Sőt...! Hiszen a lovat csak azért pusztították el, hogy gazdáját a túlvilágon is szolgálja!) Persze nem minden ember rokonsága tehette meg, hogy lovával együtt temessék el. Mivel a jó ló értékét is a kereslet és kínálat határozta meg, a ló eltemetése a honfoglalás korában is luxusnak számított, csak a gazdagok tehették meg a lovas temetkezést. A ló értéke gyorsaságától, ügyességétől, szívósságától, szépségétől, hűségétől függött. Gondoljunk csak a western filmek klasszikus üldözési jeleneteire. A jó lovat jellemző tulajdonságokhoz az ember szelektálása gyümölcseként jutott el. A ló és ember, vagy antropocentrikusán az ember és a ló kapcsolatának problematikája, a gödör mélységével összehasonlítható filozofikus mélységek felé hatolt. Szó esett a lovak felszabadításáról, és követendő példának tekintették az amerikai vadlovak példáját. A lovak humántörténelmi szerepét ecsetelve szó esett több híres lovas szoborról (Szent István, Colleoni Bartolomeo, I. Péter cár, Andrássy Gyula, s a többi); Napóleon lovas tábornokáról, Michel Neyről (volt, aki azt állította, hogy a híres lovas a „Moszkva hercege” cím birtokosa is volt!), Sándor Móric grófról, az ördöglovasról (Itt majdnem elterelődött a beszélgetés Kálmán Imrére és az 1932-es bécsi napokra.). Előkerült Petőfi Sándor Betyár nevű „lován” történő lovagolása, fűzfa síp fújásával és a cserebogárral együtt. A társaságnak nagy nehezen, szinte soronként sikerült összeszedni Ady Endre A ló kérdez című versének sorait. Végül együtt mondtuk el: „Lovamra patkót senki nem veret, / Be szerencse, hogy senki sem szeret: / Kocogok, lógok követlen úton / S hogy merre megyek, nem nagyon tudom. / S a rossz utón, mert minden ellovan, / Felüti néha fejét a lovam / És megkérdi, míg szép feje kigyúl: / Hát mi lesz ebből, tekintetes úr? ” Ezt követően szó esett Horthy Miklós budapesti fehér almás lovon történő 1919. november 16-i bevonulásáról is. Két lapátolás közt tudtam meg, hogy ezt a 280
