A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2010 (Hódmezővásárhely, 2011)

TANULMÁNYOK - FÖLDVÁRI LÁSZLÓ: Harc a tüdővész ellen. A kútvölgyi tüdőszanatórium története

Vásárhely város főispánja, Lukács György dr. folytat. Most már van remény, hogy az a nemes törekvés, mely innen a fővárosból indult hódító kőrútjára, s amelynek az volt czélja, hogy édes hazánk lakosságát tizedelő tüdővész pusztításainak végett vessen, sikerre vezet és mihamarabb diadalra jut. Az apostolok mindinkább szaporodnak és nemsokára megérjük azt, hogy, miképpen most Lukács főispán szavára, előbb Békés megye, majd meg utóbb Hódmezővásárhely, az egész ország, mint egy ember talpra áll, hogy kikergesse a halál kaszájával házról-házra járó vendégeket: a tüdővészt. Hódmező-Vásárhelyen e héten alakult meg a „tüdővész ellenes bizottság”, amelynek czélja az, hogy módozatokat találjon arra, hogy e város falai közül a tüdővészt mihamarább kipusztítsa. Mert Hódmező-Vásárhelyen évente 200-250 áldozatot követel magának ez a rettenthetetlen betegség, amely csodálatos előszeretettel éppen a legtisztább magyarok soraiból követeli véradóját. Elszorul az ember szíve, ha ezt leírja és önként az a kérdés merülhet fel minden józan gondolkozású ember előtt, vajon hát miért néztük eddig is tétlenül, összetett kezekkel ennek a sáskajárásnál is veszedelmesebb ellenségnek garázdálkodását, vajon miért nem tettünk meg mindent, amire az orvosi tudomány megtanítja az embereket, ha a tüdővész elleni védekezés humánus terére akarunk lépni? A felelet erre csak az: mert eddig nem volt senki, ki a társadalmat, a város lakosságát harczba vitte volna a tüdővész ellen, és mert nem akadt az ügyek élére olyan férfiú, akinek érzéke lett volna a egészségügy követelményei iránt. S amidőn most lelkesültséggel és bizonyos benső örömmel látjuk a magot, amelyet annak idején a tüdővész elleni védekezés lángszavú hírnöke, Korányi Frigyes egyetemi tanár elhintett, az ország egyik legmagyarabb városában, Hódmező-Vásárhelyen kikelni, kezdjük hinni, hogy Hódmező-Vásárhely nemes példáját más város is követni fogja. Hódmezővásárhely pedig csak önmagát becsülte meg evvel a nemes példájával, amelyre mindig büszke lehet.”

Lukács György főispán felhívása termékeny talajra talált. Széleskörű társadalmi összefogás vette kezdetét a városban. Szeremlei Sámuel református lelkész, Futó Mihály főgimnáziumi igazgató, Kovács Ferenc országgyűlési képviselő özvegye a hatóság hozzájárulását kérték, hogy néhai Kovács Ferenc és neje által a kórháznak tett 6000 koronás alapítvány áttehető legyen a tervezett tüdőszanatórium javára, mivel véleményük szerint a kórháznak tett ágyhelyes alapítványnak most már úgy sincsen semmi értelme, mert a kórházi költségek az országos betegápolási alapból nyernek majd fedezetet.2

Károlyi Imréné grófnő a család tulajdonát képező, a város főutcáján lévő ház és telek reá eső részét - kb. 14-15 ezer korona érték - ajánlotta fel a tüdőszanatórium javára. A legjelentősebb adomány Vékony József földbirtokos nevéhez fűződött, aki egyik 60 holdas tanyáját ajánlotta. Az épület berendezésére és felszerelésére a Szanatórium Egyesület gyűjtést indított. 1903. május 7-én Lukács György főispán és neje, Perényi Madoly bárónő védnöksége alatt nagyszabású

2 Uo. 1902. jan. 23.

90