A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2010 (Hódmezővásárhely, 2011)

IN MEMORIAM - SAMU JÁNOS: Jancsi pajtás, loptam neköd almát! A Lázár utcából Hawaiiba

mög családomnak oda vösznek repülőjegyöt, ahová akarom, ha többet ebbe az országa nem gyüvök vissza. Mivel az illető nem hawaii vöt, udvariasan mögköszöntem és közöltem, hogy ilyen útra csak akkor vállalkoznék, ha a sziget őslakói kérnék ugyanezt tülem, de ük mög pont az ellenkezőjit kérik, azt hogy maradjak, oszt lögyek a szószólójuk.

Hogy fontolgattam-é a Magyarországra való visszatelepülést. Igen, gondolkoztam rajta, de mégis csak elvetöttem. Eddig 61 országba' jártam, Magyarországon éltem 28 évet, Németországba' 1 évet, az USÁ-ba' 24-et, Hawaiiba' pedig 13-at. Amikor két éve Vásárhelyön jártam, kimöntem a tanyára, ahun laktunk régön. A tanya mán nem vót ott, mer' rég összedőlt, de a fák közül még sok mögvót. Átöleltem a mandulafa törzsit és éreztem a szívinek a dobogását mög a köszönetöt, amit leveleinek susogásával neköm mondott azér', hogy 54 évvel ezelőtt egy mandulát odaültettem és hagytam, hogy ott dérék fává serdüljön. Aztán elmenőbe' a szomszédék fődjit végigpásztáztam a szömömmel, oszt látom ám, amint a vasúthoz legközelebb eső méltóságosan óriás diófa intöget neköm az ágaival. Hát persze, hatvan évvel ezelőtt olyan sokszor fölmásztam erre a fára egész a högyibe, ott ahun a vadgalamb fészkelt. És még mindig élt és egészségös vót, csak jóval nagyobb mint 60 éve. Mögsímogattam az alsó ágán lévő gallyakat, leveleket és kicsordultak a könnyek a szömömbül. A természet ezön kis pontján régön tobzódó vadvirágillatok égyszöribe rámzúdultak, hallottam a gyerökzsivajt, a nevetést ahogy ügyességünket próbára téve a vasúti sínön hátrafelé mönve próbáltunk a sínre rápisilni; hallottam a hatéves Kövér Ica (aki egyébként olyan vékony vót mint a piszkafa) keserves sírását is, amikor rágyütt, hogy neki nem sikerült úgy mint a fiúknak. Halottam anyám kiáltását, hogy „Jancsi, Öcsi, mi lössz mán a folyondárszödéssel, a disznó mán éhös.”

Ekkor gondoltam rá, hogy én itt el tudnék éldögélni nyugdíjas koromba' az asszonypajtással, bár űtet a gyerökkori élményei Zalához mög Vashoz kötik, csakhogy égy nagy dilemma is belopózkodott az agytekervényeimbe. Nem, nem a magyarországi telek zordsága, az őszi napok szürkesége, nem is a mögváltozott magyar valóság nyomasztó súlya, mer' azokhoz mindhöz tudnék alkalmazkodni, hanem az, hogy kinek vóna előnyös égy ilyen visszakőtözés. Igen, számbavöttem, hogy Magyarországon is vannak barátaim, mög még a természet is szeret éngöm, mög anyanyelvemön forogna körülöttem a világ, de ez mégis csak saját magam előnye. Magyarország elérte azt amit akart, a függetlenségöt, vagy legalább is a magyarjaink azt hiszik, hogy függetlenök. Tehát ott nem tudnék részt vonni a nép függetlenségiér' vívott harcba', és a mostani magyar politikai életre jellemző, építő szellemöt eltipró ócsárolásban mög nem kívánok jelen lenni. Vóna ott szükség fölvilágosításra, mög - bármilyen ellenszenvesnek is tartják égyesök a kifejezést - népnevelésre. Föl kéne rázni a magyarokat, hogy a pézvilág akarja a markába' tartani ükét, hogy belesodorja az egész nemzetöt az Amerika-stílusú fogyasztói társadalomba'. Nem láttam és nem tapasztaltam azt a változni akarást, hogy magyarjaink elhárítsák ezt a növekvő veszélyt, amely előbb utóbb égy nemzet sírásója is lőhet. Ha pedig nincs 338