A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)
IN MEMORIAM - DÖMÖTÖR JÁNOS: Emlékforgácsok a vásárhelyi müvészéletről
Képviselőség és vérnyomás 1965 szeptemberében valami közügyben (mindketten tagjai voltunk a városi tanács vb-nek) felkerestem munkahelyén, a tüdőgondozó-intézetben dr. Nemes János kedves barátomat. Észre vehetett rajtam valami feszültséget, mert azt mondta: - „Na, gyere, hadd mérjem csak meg a vérnyomásodat!” Ez bizony elég magas! 175/115 volt. Mindjárt írok fel neked vérnyomáscsökkentő gyógyszert! (Ekkor tudtam meg, hogy örököltem anyámtól a hipertóniát.) És valóban fel is írt nekem egy indiai gyógynövényből származó, Rausedyl nevű gyógyszert. Különös volt, de nem okozott fiziológiai tüneteket (fejfájás, szédülés). A gyógyszer mellékhatását később nagyon is éreztem, bár csak későn tudtam meg. Szokott módon dolgoztam tovább a gyógyszer szedése mellett, egészen december elejéig, amikor közölték velem, hogy országgyűlési képviselőnek jelölnek. (Akkor a jelölés - miután csak egy jelölt lehetett - egyben a befejezett tényt is magában hordozta.) Meglepett, és egyben kellemetlenül is érintett a „megtiszteltetés”. Az igaz, hogy tanácstagságot már vállaltam, de a rendszerrel való ilyen széles nyilvánosságú és magas szintű azonosulást igazából nem nagyon akartam vállalni. Kissé meg is lepődtek a pártbizottságon, mikor mondtam, hogy kérek egy kis gondolkodási időt. Úgy tűnik, megunták az egy napot is, mert másnap este már értem jöttek, és a küldönc közölte velem, hogy személyemet már a legfelsőbb országos szervezet, a párt Politikai Bizottsága is jóváhagyta. Végül - nem akarva a helyi vezetést kellemetlen helyzetbe hozni — igent mondtam. (Közben pedig járt nálam volt gimnazista osztálytársam, az etnográfus Katona Imre, és inkább a nemet, mint az igent erősítette bennem.) Ide kívánkozik Katona Imre állatorvos édesapjának egy mondatos megállapítása, melyet Imre közlése szerint az első világháború kitörésének napján tett: „Az emberiség aranykora lejárt!” Pedig nem tudhatta akkor még, hogy milyen szörnyűségeket hoz még majd a 20. század! Ezután egyre romlott az idegeim állapota: álmatlanság, étvágytalanság, sőt a munkaképességem is csökkent. Csak ültem az igazgatói íróasztalom mellett, előttem voltak az elintézendő ügyiratok, és míg korábban egy délelőtt akár tízet is lediktáltam, most egyhez sem fogtam hozzá, mert az járt az eszemben, hogy mi lesz a többivel. Végül már látták zavartságomat, és Nemes János felajánlotta a főorvosi szobáját, így bekerültem a kórházba. Olyan mértékben voltam étvágytalan, hogy inzulininjekcióval késztettek az ebéd elfogyasztására. Az este 10 órakor beadott 30 cm3 injekció ellenére éjfél után fél 2-kor már ébren voltam. Állapotom mélypontján olyan nyugtalanság, feszültség volt bennem, hogy csak pár percig tudtam egy helyben maradni. Váltogattam az ágyat, a fotelt, fel és alá járkálást, sajátos, hogy közben két alkalommal is szerepelnem kellett. Egyszer a jelölőgyűlésen a Kaszinó épületében egy rövid beszédben meg kellett köszönnöm a bizalmat, és rövid programot kellett felvázolnom. Másodszor - már mint hivatalos jelöltnek - a Petőfi Művelődési Központ nagytermében félezer ember előtt kellett beszélni a város jelenéről és az általam elképzelt jövőjéről. Ez olyan 238
