A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2008 (Hódmezővásárhely, 2009)
IN MEMORIAM - KORODY-PAKU ISTVÁN: Emlékeim Antal Imréről
KOROD Y-PAKU ISTVÁN EMLÉKEIM ANTAL IMRÉRŐL Az ismeretség alapja kétszeresen is hivatásbeli. Imre édesanyja óvónő volt az egykori Soós Imre utcai, nagynéném, Farkas Lászlóné pedig a Szt. László utcai óvodában. Joli néninek két lánya volt, akik sűrűn jártak zsúrokba, így aztán náluk is rendeztek ilyen jellegű ifjúsági összejöveteleket. Egyiken, mint fiatal fiú, én is részt vettem. Valószínű, még ’56 előtt lehetett. Itt láttam Imrét először, még arra is emlékszem, hogy fehér inget viselt. A nyári vakációban találkozott a társaság, cudar meleg volt, így Imre levette a kötelező zakót. Imréék az 50-es évek legelején kerültek fel Pestre, Zempléni Koméi jóvoltából, aki Imre zongoratanára volt Szegeden, és lett Pesten a konzervatóriumban. Találkozásunk időpontjában már zeneakadémista volt Antal István professzor osztályában. A sok vicc közepette erről is mesélt. Egy későbbi alkalommal meg arról is, hogy Antal István és Antal Imre is egyazon utcában, a Damjanichról elnevezettben laktak. Sokszor az Imrének küldött koncertmeghívást Istvánnak kézbesítették. Imre egykori tanára (később a Zeneakadémia V. évfolyamában tanárt váltott) iránti tiszteletből sem reklamálta a neki szóló meghívásokat, hanem belenyugodott, hogy helyette volt professzora utazott esetenként külföldre. Köztünk félgenerációs korkülönbség volt, de tudta, hogy nemrég én is zongorázni kezdtem, ezért nemhogy lenézett volna, hanem még érdeklődött is, hogy mit tanulok. Milyen jó, hogy itt nincs zongora - fordult hozzám. Merthogy akár tetszett neki, akár nem, ahová meghívták és a háznál zongora volt, produkálnia kellett magát. Gondolni lehet, hogy a vásárhelyi családoknak nem Steinway zongorák álltak rendelkezésükre, hanem sokkal inkább lehangolódott, helyenként leragadó billentyűs bécsi mechanikás szörnyetegek. Ezzel kapcsolatban említek egy esetet. Az egykori Tiszti Klubban talán rendezvény, illetőleg valamilyen kellemes szórakozás zajlott. Megjegyzem, hogy akkoriban Vásárhelyen itt volt legolcsóbb a szeszes ital. Jófajta falatokkal megtámasztva Imre sem vetette meg az effajta örömöket. Nos, egyszer csak minden további nélkül bejelentették, hogy itt van Antal Imre és most zongorázni fog. Mit volt mit tenni, Imre sziszegve odasétált a zongorához és egy fergeteges Hacsaturján-Toccatát vezetett elő. Egy pillanatra megállók a Tiszti Klubnál. Az előbb említett okok mellett elsősorban azért is jártunk oda, mert későbbi jó barátunk, a zongorista Hegedűs Bandi édesapja játszott ott egy jazz combóban. Engem is odaengedett néha a zongorához, de ez más lapra tartozik. Tehát a Hacsaturján-Toccata. Emellett volt még másik „versenylova” is Imrének, mégpedig Rahmanyinov Cisz-moll Pre- lűdje. Sokszor volt szerencsém hallani tőle ezeket a darabokat. Mivel édesanyám jó barátságban volt Böske nénivel, Imre anyjával, sokszor keresték egymás társaságát. Főleg akkor, amikor mi édesanyámmal Pestre men209
