A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2005 (Hódmezővásárhely, 2006)

ÉVFORDULÓ - VARSÁNYI PÉTER ISTVÁN: A literatúra nagy tanára Rendhagyó emlékezés a 20 éve elhunyt Láng Istvánra

3. Nemcsak a szorosan vett szakmájában (irodalom, nyelvtan, antik kultúra) volt tájékozott, de érdekelték a közoktatás kérdései, műhelytitkai is. Huzamos pedagógus-pályafutása során volt igazgató, szak- felügyelő, a középiskolák megyei általános felügyelője, azonban mindenekelőtt „nagy hatású, igazi tanár, akinek számára a tanítás nem csupán foglalkozás, hanem közösséget szolgáló hivatás és alkotó szenvedély egyszersmind” (1985). Tapasztalatai gazdag tárházában, tájékozottságában bízva szemlélte és bírálta közoktatásunk szereplőit, intézkedéseit. Mindmegannyi ingyenélőt - ahogy 1982-ben írta -, mármint akik a magyar pedagógiát „szolgálják”. „Időnként kitalálnak valami marhaságot, hogy azt higgyék róluk, mennyire hasznosak és nélkülözhetetlenek”. Kritikájának rendszeres és visszatérő tárgyai az irodalomtankönyvek voltak. Mindig csak az előző, a lecserélt tankönyvekről tudott elismerő szavakat mondani (amelyeket érvényességük idején ugyanúgy becsmérelt). Nemcsak az átpolitizáló szemlélettel volt gondja, hanem a feldolgozásra kiszemelt irodalmi példákkal, tananyaggal is. Ő nem Bábellel, Majakovszkijjal (horribile dictu: Thomas Mann „üdvözlésével”) képzelte el a valóság és költészet viszonyának megértetését (mármint azt, hogy „kell az embernek az életét meghosszabbító, a valóság fogyatékosságát, hiányait kipótló költészet-játék”) a legifjabb gimnazistákkal, hanem Garay Jánossal, Katona Józseffel, esetleg „kedvencével”, Madách Imre költészetével. Hogy ezekkel nem lehetne - direkt módon - szolgálni az éppen aktuális (netán napi) politikát? Ezt elképzelhetőnek tartotta, ugyanis vannak „afféle primitív lények” - magát közéjük sorolta akik azt hangoztatják, hogy „a szajkózott szólamok sohasem válhatnak az ember személyiségének alakítóivá”; s még azt is meg merik kockáztatni, hogy „valami ellen harcolni pusztán az elutasítás, a megtagadás eszközeivel céltalan és értelmetlen”. Mi több: „még arra is vetemednek, hogy okosabb lenne a humanizmus szellemét oltani a fogékony ifjú lelkekbe” (1979. október 5.).

Két politikai kategóriával sehogy sem tudott megbékélni, ami ugyanis az irodalomtanítás berkeiben is jelentkezett a szovjet típusú diktatúra idején: az osztályharccal (annak mind éleződő, mind enyhülő formájával egyaránt) és az internacionalizmus korabeli értelmezésével. Szerinte az „osztályharcot” (marxi-lenini felfogásban a társa168