A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2004 (Hódmezővásárhely, 2005)

ÉVFORDULÓ - KŐSZEGFALVI FERENC: A rejtőzködő zseni Száz éve született Pákozdy Ferenc

az egyetemi könyvtárhoz. 1952-től 1966-ig, nyugdíjaztatásáig itt dolgozott, mint tájékoztató könyvtáros. Rendkívüli felkészültségével egymaga végezte azt a munkát, amit más nagy könyvtárakban, de nyugdíjazása után Debrecenben is külön szakreferens csoport látott el. Egyszemélyes intézmény volt, legendakor, és barátok, tisztelők holdudvara alakult ki körülötte ezekben a (viszonylagos) nyugalmat hozó években. (Elmélyülten sakkozik önmagával íróasztalánál, félénken odaóvakodik hozzá kérdésével egy hallgató, elfogódottan kérve az elnézést. „Csak tessék, azért vagyunk, hogy zavarjanak” - mondta a hagyomány szerint.) Ha kedvére való, intelligens kérdés merült föl, akkor élénk taglejtésekkel kísért, az egész katalógusteremben hallható kiselőadást rögtönzött - írja róla Korompai Gáborné. Dolgozott a helyi irodalmi folyóiratba, az Alföldbe, műfordítói munkássága is itt teljesedett ki igazán. Horatiustól Heinén, Puskinon, Rilkén át Majakovszkijig, Eluard-ig a világirodalom számos klasszikusának magyarítása fűződik nevéhez.

A nyugalmasabb időszakot már a hatvanas évek közepétől beárnyékolta a betegség. Igyekszik minél többet leróni adósságából; 1968- ban megjelenik válogatott kötete, az Esthajnal, ekkortájt születnek az Infarktus ciklus magasrendű darabjai. „Már szinte egyidejűségben élt a halállal. Nem is csalta meg, sőt könyörületes volt hozzá: spirális füzetére hajolva érte, verőfényes délelőtt, versírás közben...” - írta búcsúztatójában Kiss Tamás. „Nem akart önkörén kívül lépni” - olvashatjuk ugyancsak nála, majd így folytatja: „Filologizált, szótárt olvasott, sakkozott. De valójában költőnek tudta magát, és szerepre vágyott, saját méretéhez, méltóra... Rossz adminisztrátora volt tehetségének. Nem azért mert távol élt a nagy tülekedésektől, hanem mert kezdettől fogva arra várt, hogy az. ő benső, játékos hangjára fölfigyeljenek. ”

Szülővárosa elég szűkmarkúan őrzi emlékét. 1979-ben domborművet kapott a Bethlen Gimnáziumban, 1991-ben elneveztek róla egy féloldalas utcát, de a róla elnevezett irodalmi társaság mindössze két évig, 1995-től 1997-ig élt, s a rejtőzködő zseni hagyatéka - tudomásunk szerint -, máig föltáratlan, kiadatlan. Ez meg a mi adósságunk.

187