A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1997 (Hódmezővásárhely, 1998)
VÁSÁRHELYI ÍRÓTALÁLKOZÓ, 1995. AUGUSZTUS 23-26. - Ács Margit: Egy ilyen intellektuális izé arról, hogy van-e népi irodalom, ha a nép nem kér belőle
tudatában is vállalják. Ahogy értelmet ad neki a gúny és indulat, ami más ideológiai hátterű értelmiségi csoportok és politikai irányzatok részéről éri, akiket szembeötlő erőfölényük nem nyugtat meg eléggé. Mára a „népiség”, „népi irodalom", „népi író" körvonalatlan, gyanút- és feszélyezettséget kiváltó fantom-fogalom lett. A harmincas-negyvenes években lezajlott népi-urbánus vitát az azóta eltelt évtizedekben szinte mindenki a zsidókérdés körül zajló, kárhozatos csatának értékelte. Különösen a legutóbbi időszakban sikkadt el a tény, hogy a népi mozgalmat a magyar társadalom vészterhes állapota hívta létre, amit pedig Jászi Oszkár is a legfontosabbnak tartott benne annak idején, aki kívülről távlatosabban látva a magyar folyamatokat tudván-tudta, hogy a polgárosodás, a szociális progresszió igazi tétje itt a paraszti tömeg életformájának a megváltozása, erre figyelmeztette elvakult elvbarátait Hatvány Lajosnak címzett levelében.1 Kevesen vették kézbe az egykori vita szövegeit a népi-urbánus harc 1988-as feléledése és elfajulása idején, pedig a népiek befeketítésére éppenséggel az eszmeiségükben jelen lévő szociális baloldaliság is hasznosítható lett volna (nem hangzott ez akkor olyan jól a komunistáktól elémelyedett választópolgárok füleinek), igaz, akkor az újurbánusoknak is színt kellett volna vallani a baloldalisághoz való viszonyukról, definiálni kellett volna önmagukat, márpedig úgy tűnik, e tábor egyetlen nézetazonosság alapján állt fel: a népiek fellépése a politikai színtéren sértette érdekeiket. Urbánus tábor a harmincas években a szociáldemokrata eszmeisé- gü munkásmozgalmi szimpatizánsokból, a polgári radikálisokból és a polgári liberálisokból szintén csak a népiek programjával való szembefordulás hozott létre. Nem egy érdekcsoport spontán ideológiai artikulálódása ment végbe, minden megnyilvánulásuk válaszreakció volt ellenfelük társadalmi nézeteire, a progresszió magyar útjának igénybejelentésére. E körülmény ismeretében kell értelmeznünk a mai „urbánus” tanulmányírók eljárását, hogy valamely professzionális filozófiai megalapozottság tüntető fölényével a népi mozgalom programadóinak dilettanciáját, ideológiai másodlagosságát sulykolják a köztudatba azzal, hogy hol „népies"-nek nevezik magukat, hol populistának (A szóhasználatról szóló vitára ezúttal nem térek ki. Itt elég Századunk, 1938. 2-3. sz. i
