A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1997 (Hódmezővásárhely, 1998)

VÁSÁRHELYI ÍRÓTALÁLKOZÓ, 1995. AUGUSZTUS 23-26. - Domokos Mátyás: Elvéreznek legszebb álmaink?

réges-rég az elefántcsonttorony szélkakasa lépett. Ezért jött el az ideje annak, hogy az ember megpróbáljon hol kétségbeesve, hol nevetve, lassan feledésbe merülő közhelyekre figyelmeztetni: mindenekelőtt arra, hogy a művészet számára a teremtő képzelet produktumai legalább oly valóságosak, mint a számoszlopokkal és kézzelfogható dokumentumokkal megjelenített élettények, az írói képzelet hősei, az Ember tragédiája Adámja vagy Csongor, vagy Babits Jónása éppoly valóságos húsvér személy, mint a személyi számmal rendelkező és titokvédelem alá eső arctalan adóalanyok serege. Elet és irodalom természetes, organikus kapcsolatáról beszélek, amelyet rejtett célok szolgálatában álló elméletek oly hatékonyan mérgeznek mostanában, mint vizeinket, tájainkat az ipari környezetszennyezés. Egy amerikai filozófus, Ralph Waldo Emerson a következőképpen határozta meg ennek a természetes kapcsolatnak a működését és igazi értelmét: „a művész, a költő magába szívta a környező világot, eltöprengett rajta, saját elméjének megfelelő, új formába rendezte, majd újra napvilágra hozta. Életként kapta és igazságként adta tovább.

Nyilván lesznek, akik most is meg fogják kérdezni, hogy ugyan mi a közvetlen haszna, célja és értelme ennek a találkozónak? S ma sincs másképpen, mint akkor, hiszen „a kávéházakban az egzisztenciátlan doktor Juhász ugyanúgy búsul a feketéje mellett, mint a Szent Mihály- napkor elbocsátott juhász a csárdában a korcos. ” A kérdés azért is indokolt, mert az a magyar író, aki jól tudja ugyan, hogy kaphat és kapott is valamit az élettől és az élet valóságára válaszoló töprengéseitől, de különböző, tiszavirágéletű divatok balekjaként vagy megfélemlítettjeként vagy éppenséggel cinkosaként megragadja, hogy mint igazságot továbbadja, annak a számára természetesen az égvilágon semmi értelme vagy haszna nincsen ennek a találkozónak sem. De könnyen meg lehet az is, hogy a hivatalos felfogással mindig karöltve járó, úgynevezett „mértékadó” közfelfogás szerint az itteni világ, a magyar világ realitásait és gúzsait, amelyek között élni kényszerülünk, ma éppúgy nem kívánatos megismernünk és tudatosítanunk (sem a kávéházakét, sem a tanyavilágét), mint 1935-ben. Annak pedig, aki az 1935-ös és 1995-ös vásárhelyi találkozó között személyi vonatkozásban óhajtana összehasonlításokat tenni, azt ajánlom, hogy főként azt vegye észbe és mérlegelje: mit tett az író akkor és mit tesz, mit nem tesz most? Mit tettek műveikkel Ilyés Gyula, Nagy Lajos, 126