A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1996 (Hódmezővásárhely, 1996)
NÉPRAJZ - Nagy Vera: Céhes szokások Hódmezővásárhelyen
későbbiek azonban a legényavatáshoz, céhek esetében az inasnak a legények közé való befogadásához kapcsolódnak. A vásárhelyi adatok a koszorút nem az avatás kellékeként említik, funkciójában közelebb áll ahhoz, melyet Ecsedi István ír le a debreceni csizmadia ifjúság koszorújáról: temetéskor a meghalt legény előtt vitték, bálban pedig az asztalon tartották.12 A vásárhelyi csizmadia legények koszorúja ez utóbbira példa. (Az előbbire nincs adatunk.) Annak ellenére, hogy a koszorú itt nem avatási szertartás kelléke, érvényes lehet rá Domonkos Ottó azon megállapítása, hogy mint jelkép, a társaság összetartozására utal.13 A számadáskönyvekből megtudjuk azt is, hogy a koszorú alá kendőt terítettek, 1852-ben ugyanis feljegyezték, hogy „A koszorú alól a kendőt el lopták”. Pontos adataink vannak a lakozásra meghívott vendégekről - a koszorú alá adakozókról - hiszen a lakozás bevételeit rögzítve ezek neveit, számát, esetenként foglalkozását is feltüntették. 1836-ban pl. 134 fő adakozott. Legtöbbjüket név szerint fölsoroltok, máshol csak foglalkozásukra utalnak: „Három Magyar Tímár Legény”, „Mészáros Legény” vagy „Az Üveges Zsidó”. A foglalkozások feltüntetéséből látszik, hogy nem csupán a csizmadiák vettek részt a mulatságon, hanem volt közöttük kovács, szabó, szűcs, tímár, takács, kalapos is. Igen nagyszabásúnak látszik az 1852. február 10-én kezdődő lakozás, amely három napig tartott és mindhárom nap bevételét külön jegyezték föl. Az első esti bevétel 132 fő adakozásából tevődött össze, a második estén 103 fő, a harmadik estén 46 fő adakozott. Van példa arra is, hogy a munkabérbe kapott pénzből adott vissza valaki. 1855-ben „Vízhordó kotsisnak” 12 pengőt fizettek, „Ebből 4 pengőt a koszorú alá tett”. A háromnapos lakozás bevételei azt is jelzik, hogy az utolsó nap már kevés vendég van, ahogy Török Károly írja: „...csak a legénység dáborikál, devemyéz, ekkor aztán véghezvisznek minden dévaj ságot, övék egész a diófáig. így például a csizmadiák lakozásában a legények azon társuknak, kit a hosszas talpallásban, éjszakázásban elnyomott a buzgóság, lefejtik a lábáról a csizmát, ez szabad, ezért nem lehet haragudni se, - csak arra vigyáznak, hogy el ne vágják a csizma vóczczát...” 86
