A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1996 (Hódmezővásárhely, 1996)

HELYTÖRTÉNET - Kruzslicz István Gábor: Halászat Hódmezővásárhelyen a 18-19 században

amit mondanak, hogy a Tisza kétharmada vízből, egyharmada pedig csupa halból áll. Ezt tanúsították a halászok, amikor egyetlen rövid hálóhúzással halakkal töltötték meg ladikjaikat. Százával csodálhattuk a nagyobbacska csukákat, melyek hatvan magyar krajcárért cseréltek gazdát. A ponty, a süllő és a harcsa egy-egy tizesért került eladásra. A többinek nem volt ára. Ez az év ugyanis olyan szokatlan halbőségben telt el, hogy sok olyan embert láthattunk, akik ezt csodajelnek értelmezték. Ritkábbak voltak a nagyhalak. Három-három kilencszáz fontos vizát nem kevesebb, mint harminc forintért láttunk elkelni, ámbár ebben az évben azon tájon olyan sok hal volt, hogy teljesen lezuhantak az árak és nemcsak az embereknek, hanem a szárnyasoknak és disznók számára is táplálékul szolgált, e tekintetben tehát nem győztünk eléggé csodálkozni, mivel nap mint nap láttuk, mily végtelen sok embert tart el az állandó halászat, hogy hogyan létezhet ekkora tömeg hal. Amikor a Tiszán hajóztunk, a ladiknak csapódó csukák olyan nagy lendülettel ugrottak vissza, hogy úgy tűnt, mintha a felkavart, hullámzó víz közvetlen veszedelemmel fenyegetne. Mások pedig vagy a ladikokba estek, vagy pedig nagyot ugorva átrepültek fölöttünk. Több volt a ponty és a harcsa, ugyanilyen sok volt a süllő és a keszeg, nem hiányzott a pénzes pér, avagy köznyelven a nagytömegben élő menyhal sem.”23 A szövegben előforduló kilencszáz fontos viza, amely a legjobb minőségű halnak számított négy és fél mázsa körül lehetett. A tíz forint, amibe két ilyen hatalmas hal került egy meddő tehén vagy egy három éves tinó árával volt egyenérték.24 Ezek a nagy halak természetesen akkor is ritkaságszámba mehettek. Szárazabb időszakokban a halak száma is megfogyatkozott.

Károlyi Sándor halála utáni években, fia a halászatot a városnak engedte át. A halászat rendjét ettől kezdve a tanács szabályozta egészen 1756-ig, amikor a földesúr ismét saját kezelésbe vette. A város tanácsa mindenkor megkövetelte a lakosok hallal való ellátását. A vizeket subárendába adta, több évi bérleti díjra kötött szerződést, vagy a halfogó szerszámok után fizettetett évi taksát. A halászóvizeket az 1740-es években helyi és szegedi halászok vették bérbe a várostól. 1746-ban a szegedi halászoknak adatott bérbe „...a Lúdvári Határtól a Körtvélyesi határig, ettül fogva pedig a Mártélyi, ettül fogva pedig a Mindszenti Határig az mi tulajdon Határainkon a Pirittyel való Halászat úgy, hogy ők is alkujok/na/k felét behozni tartoznak.”25

43