A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1996 (Hódmezővásárhely, 1996)
NÉPRAJZ - Felletár Béla: Hódmezővásárhely vallási néprajza
többi mög, aki benn vót a szobába: Mindörökké! Ammen.” (M. Tériké néni 1905. kát. Szikáncs) Általánosan elterjedt szokás volt - nem egy református adatközlőnk, ill. szülője is csinálta hogy cipó aljára kis keresztet rajzoltak a kés hegyével, mielőtt megszegték. Kiss Lajos idézett könyvében arról ír, hogy a megkelt kenyérre a kemencébe való bevetés után a sütőlapáttal rajzoltak keresztet a levegőbe9, szintén felekezeti korlátok nélkül. Másik adatközlőnk szerint a viharűzés egyik módja volt, hogy a sütőlapáttal megkeresztezték a felhőt, és azután tették ki az esőbe vagy a csurgó alá. Ez óegyházi szokások továbbélésére vagy új életre kelésére utal a reformátusoknál. Nagyobb munkák elkezdésekor általános szokás volt, hogy felfohászkodtak az Egek Urához. „Édösapámnak avvót a szavajárása, mikó kezdtük az aratást: Jézusom, segíts!” - emlékezik a ref. K. K. Pétör bácsi. A csajági katolikus R. I. (1897.) apja is „Aratás előtt lévötte a kalapját, körösztöt vetött, imádkozott, a többiek vele együtt, és úgy vágta csak bele a kaszát a gazba.” Volt, ahol le is térdeltek hozzá. Hasonlóképpen elterjedt volt - a katolikusság körében a déli harangszókor az Úrangyala (Angelus) imádság mondása. Csikós Miklós vásárhelyi festőnek valószínűleg személyes élménye szolgált alapul Angelus című képe megfestéséhez. „Harangszóra én mindég elmondtam az Úrangyalát, akárhun vótam” - mondja N. I.né Margit néni (1920. kát. Mártélyoldal). Nagyapja példáját hozza föl F. Gy.né Rozka néni (1909. kát. H.: „Ő olyan vallásos embör vót, hogy ha dógozott kinn a fődön és harangozták a delet, rögtön lékapta a kalapját, lévágta a fődre és elimádkozta az Úrangyalát.” Ide kívánkozik az imádkozási szokások ellenpólusaként a káromkodás. A vásárhelyi nép ugyancsak káromkodós volt, az ma is. (Nyilván nem áll egyedül ezzel a tulajdonságával széles e hazában.) „Atta-battázik, kárikázik, mondja ám hogy erre mög arra” - ilyen s hasonló módon eufémizálták a nyomdafestéket nem tűrő szokást. Jellemző, hogy nagytiszteletü Szeremlei Sámuel, a vásárhelyi egyháztörténet kimagasló alakja, amikor városunkba érkezett és tájékozódott, hogy megalakította a káromkodás elleni egyesületet10. Magától értetődött, hogy vallásos családoknál nagy súlyt helyeztek arra, hogy a házban senki se káromkodjék, még az alkalmazottak se. „Ha cselédöt fogadtunk, mindég 115
