Szemészet, 2012 (149. évfolyam, 1-4. szám)
2012-07-01 / 2. szám
SZEMESZET 2012; 2. szám 108. Búcsú professzor Hatvani Istvántól Több mint negyvenszer váltottak lombot a debreceni szemklinika körül, a Nagyerdőn az öles ősi tölgyek, a magas koppanós vadgesztenyék és a kocsikra mézgát szóró juharfák, hogy beléphettem egy csapatba, amelyik a magyar szemorvoslás egyik dísze, mi persze úgy éreztük, hogy a közepe volt. A vezető, Alberth Béla professzor. A derékhad az egy-kéthárom éve szakorvosok Kovács, Majláth, Rénes, Schnitzler, Süveges és Hatvani István. Az utóbbi igen jó név és igen jó ómen Debrecenben. Ugyanígy hívták az öreg református kollégium híres XVIII. századi professzorát, a város főgyógyszerészét, a magyar „doktor Faustus”-t. О a legenda szerint kibabrált a halállal. „Cras”, azaz „holnap” írta ki latinul az ajtajára. A pedáns és csalódott kaszás, aztán jöhetett újra meg újra másnap. A mi hősünk а XX. századi Hatvani doktor sem adta alább. Dolgozott, tanult, kutatott, operált, vagyis húzta az intellektuális igát, ahogy az dukált. Amit tudott, megtudott, megtanult, megtapasztalt azt a genius loci szabályai szerint adta is tovább. Személyes szerencsém, hogy míg más kiválóságokat errearra elvitt az útja a klinikánkról, vele jóformán másfél évtizedet együtt dolgozhattam. Hatvani István kiválóan hangolódott a frontsebész profeszszorunk mentalitására. Időben, gyorsan, hatékonyan operálni. Csak semmi kisasszony futball. Akkor még volt alapja ennek a fogalomnak. így tanultuk meg tőle, hogy a nyilvánvalóan egyszerű teendőket azonnal végezzük el. Ott a rendelőben, az ambulancián. Egy ollócsapás, vagy egy incisio nem mindig igényel műtőt, előjegyzést, injekciózást, csak akaratot, hogy a beteg hamar könnyen szabaduljon meg a többnyire nem is nagy bajától, és a mütyürektómiákkal ne fényezzük magunkat és ne fontoskodjunk. Vagy, hogy egyszer használatos injekciós tűkkel kisebb, nagyobb csodákat tud művelni a kreatív orvos a kissebészetben, a járóbeteg-rendelésen. Tőle tanultuk aztán, hogy figyelemmel, gyakorlattal, bonyolult, vagy annak tartott eljárások is elvégezhetők egyszerűen, ambulanter. Mindezt még az egynapos sebészeti éra beköszönte előtt. Kreatív és innovatív lévén, bár ezeket a szavakat akkor még nem használtuk, valamit mindig fúrt, faragott, szeretetett. Ilyen-olyan találmányokkal, műszerekkel sietett a folyosón. Nem is csoda, hogy kiváló újító lett. Egyszer szerkesztett egy speciális fecskendőt, punctio corneae közbeni csarnokvíz-leszívásra. Citológiai kutatások folytak. A fontos, bár kevésbé bonyolult beavatkozások miatt az egyik legnagyobb műtéti számmal bíró klinikai orvos lett. Meg is kapta a „punctifex maximus” epitheton ornans-t, amin aztán valahogy többet nevetett a cím kitalálója és a kollegák, mint a címzett maga. Igazi férfi, mondhatni macsó létére nem volt híján öniróniának. Egyszer elvitt konzíliumra a szülészetre. Nagyon csodálkozott, én meg szégyenkeztem, hogy nem látom, amit kellett volna. Eltűnt, felszívódott, a „Sternfigur”, amit tegnap előtt le is írtam! - mondta.- Ha valamelyik lány észleli ezt, és én most nem látom, biztosan lehülyézem! - somolygott és nézett magába.” Remek volt osztályon dolgozni, ha ő volt a vezető. Kellett a véleményünk, jókat beszélgettünk az esetekről, a teendőkről, és annyi másról. Szerettük a szemészetet és vele az életünket. Az idő múltával neki Pest, később nekem Szeged jött. Változatlanul összetartó debreceniek voltunk és maradtunk. Továbbra is remek volt együtt ülni az értekezleteken, kongresszusokon, kommentálni ezt-azt, többnyire csak kicsit gonoszkodni egy-egy előadáson. Dicsérni valakit még fontosabb volt, jobban is esett. Gyakran szólt hozzá az üléseken. A mondandójának mindig volt veleje és ez egyszer-egyszer nem eshetett jól az érintettnek. De biztosan javára vált. Mi vártuk, volt, aki tartott tőle, hogy hozzászóljon. Más környezetben ilyen személyiségekre mondják: „városképi jelentőséggel bíró figura”. Élmény volt együtt minden társasági rendezvény itthon és külföldön. Hát, még ha velünk volt Mária is. Koncertek, fellépések, ahol Mária énekelt és aztán vacsorák, vendégségek egymásnál, vidám együttlétek. Nem csoda, hogy mi „nyolcad szavakból” is értettük egymást. Közben telt az idő, ahogy Alberth Béla gazdánk mondta: „...fogy a jövő és a múlt felértékelődik.” De éppen Hatvani professzor volt, akin ez nem látszott. Az egzisztenciális küszködés feszültsége már rég elmúlt, a stallumok utáni kapaszkodás feleslegessé vált. Maradt a család és a betegek iránti felelősség és a Szemészet folyóirat. Mögötte pedig a szemorvos társasági elnökség, ugyanez a pozíció a Szakmai Kollégiumban, a Batthyány-Strattmanndíj kétszer és még, vagy öt más szakmai díj. Jeles, szép pálya. A két régi barátnak az élet ajándékozott még Szegeden bő kétévnyi közös munkát. Az ottani munkatársak támogató együttműködése volt szívmelengető számára és, hogy dicsérhette nekünk az ifjú Hatvanit és az unokákat. Feltűnt a Szegedi Szemészeti Klinika óvó szeretete, amely körülvette őt. Nővérek, asszisztensek, de leginkább a műtő dolgozói révén. Bánhatja, aki nem volt eleget mellette, nem kérdezte, hallgatta! Hogy egy veseköves roham mennyire tud fájni, azt tavaly májusban jól megbeszéltük. Sokat nevettünk egymáson. Aztán kevesebbet. Mi, akik szeretjük vártunk még egy jó fejezetet ahhoz a szép, vidám, szomorú és küzdelmes orvos regényhez, ami Hatvani István professzor élete volt. Most fel kellene hívni őt. „ - Jól vagyunk, a gyerekek csókolnak, itt a nyár. Szép kis díszhalak kaphatók megint abban az új szegedi üzletben. Csütörtökön kezdődik a kongresszus Siófokon.- Igen - válaszolja. - Ott leszek veletek.” De a vitrectom leállt, a lámpa kialudt, a műtő üres. Tanítónk, kollégánk, barátunk, én kenyeres pajtásom, Hatvani Pista, Isten veled! Budapest, 2012. VI. 4. Prof. Dr. Kolozsvári Lajos 108
