Szemészet, 2006 (143. évfolyam, 1-4. szám)
2006-12-01 / 4. szám
240 m Szemészet természetes hiúságtól is. A szaruhártya-átültetés modern korszakának nemcsak hazai úttörője, hanem messze a határokon túl is elismert képviselője volt. Ha most, de majd a jövőben is, kezünkbe vesszük a keratoplasztikáról írt könyveit, vagy az interneten kutatunk munkái után, Alberth Béla neve mellett tucatnyi szám jelzi, hogy e név képviselője ércnél maradandóbb emlékművet állított: dicsőséget szerezve hazájának, gazdagítva az emberiség egyetemes tudáskincsét. Azok közül való volt, aki ha munkatársaiban felcsillanni látott bármilyen egyéni kezdeményezést, lemondva saját terveiről hagyta kibontakozni azokat, és sohasem élt vissza azzal, hogy e munkára valamilyen módon is igényt tartott volna. Sőt! Alapszabály volt, hogy egyszerzős közlemények szülessenek. Az egyéni teljesítményeket nyilván ez által szándékozott felmérni. Nagyon ritkán kaptunk dicséretet. Magam is úgy gondolom, hogy az elvárható jó szakmai színvonal természetes követelmény. Dicséret csak azt illeti, aki extra teljesítményt nyújt. A búcsúzás e végső percében önmagunkkal is számadást készítünk, felmérve erőinket s gyengeségeinket, hogy valóban méltóak vagyunk-e folytatni a művet, melyet örökül kaptunk. Mindenképpen törekednünk kell arra, hogy próbáljuk megvalósítani gondolatainak legjavát, hozzátéve sajátjainkat, tehetségünk és képességeink szerint. Alberth Béla, akinek a teste meghalt, de lelke él, úgy ahogy más elköltözötteké, csak nem ott, ahol eddig, nem úgy, ahogy eddig, nem azok között s azokért, akikért eddig, de együtt él mindazokkal, akik előtte költöztek abba a világba, amelyben nem érvényes a tér, és nincs idő, de az élet örök. Mi pedig siratjuk őt, holott magunkat kellene siratnunk, valamennyiünket, halál előtt állókat. Hisszük, hogy nekünk van még valamennyi időnk, de ki tudja menyi? Hány hónap, hány év? Mindennek ellenére mégis elmegyünk mind, és megyek majd én is. Most egy közös érzés van bennünk: valamennyien gyászolunk és temetni jöttünk. Amikor itt állunk Albert professzor frissen ásott sírjánál, a fizikai temetésre készülünk, hogy testét visszaadjuk a földnek. Ezek a percek soha senkinek sem könnyűek! Különösen nem könnyűek, amikor egy köztiszteletben álló ember halála után szembesülünk a megmásíthatatlannal: Alberth professzor nincs többé. Egykor a derűs, később a borús napokban Alberth Béla a család összetartó kapcsa, éltető szelleme volt mint családfő. Rajta, az erős törzsön csüggtek az ágak. Csoda-e, ha a szerető leány és feleség, kik megérték halottunk gyötrelmeit, részt vállaltak e szenvedésben. Gyászoló jelenlévők! Midőn e sír felett a végső szomorú kötelességem teljesítem, hadd számítsam én is azok közé magamat, aki az elhunyt Alberth professzor tevékenységét sokaknál közelebbről láttam, annak fényében gyönyörködtem, annak melegét éreztem és abból mindannyiszor lelkesedést merítettem. Drága Béla bátyám, kedves Professzorom! Az űr, mit távozásod jelent, csak úgy lesz méltóan betöltve, ha töretlenül, minden akadállyal szembeszállva megvalósítjuk legszebb álmaid. Fennmaradt csapatod készen áll, hogy folytassa műved, hogy végső álmod könnyű legyen, és az út, melyen elindulsz feloldódni az egész életedben vizsgált határtalan anyagi világban, a Te fiaid által meggyújtott felismerések lámpáitól legyen megvilágítva. Emléked csak saját éltünk szűnése lobbanthatja ki szívünkből. Elő forrás voltál és az is maradsz számunkra. Nyugodj békében! 1 Kosztolányi Dezső: Tóth Árpád halotti maszkja 2 Tóth Árpád: Mint halk hegedűszó Dr. Váry István (1916-2006) Elment az utolsó Imre-tanítvány is. 1941-ben diplomája megszerzése után került a Mária utcai Szemklinikára Imre József mellé, s bár a II. világháború idején hosszabb ideig katonaorvosként is szolgált - a doni hadszínteret is megjárta munkásságára nagy hatással volt főnöke személyisége. Szakmai életét nagyrészt Nónay mellett bontakoztatta ki, majd adjunktusként távozott a klinikáról. 1972-ben nevezték ki a Bajcsy-Zsilinszky Kórház szemész főorvosává, ahol kezdetben nem volt szemészeti osztály. Az О érdeme, hogy kezdeményezésére osztály szerveződött 1982-ben, ahol 1986-ig szolgált és operált. Nyugdíjba vonulása után több szakrendelőben végzett helyettesítő munkát. Még a minden területhez értő, nem specializálódott, igazi általános szemész, szemsebész típusához tartozott. Jó keze volt, a Graefe-sebet rá jellemző formában, határozott eleganciával készítette: a seb befejezése előtt megbillentve a kést, XII óránál kis sclera-lebenykét és azt fedő kötőhártya darabkát képezett, az ide helyezett varrattal biztosította a sebet. De igazán „várys” azáltal lett a szem, hogy a varrat két oldalán egy-egy szinte mindig egyforma nagyságú colobomát készített. Sebei kifogástalanul gyógyultak, nem emlékszem, hogy iris-prolapsusa valaha is lett volna. De igazán a plasztikai műtétek végzésében érezte otthon magát, hiszen e téren első Főnökétől sokat tanulhatott. Bár nem sokat publikált, aere perennius a Betkóval közösen készített Magyar Szemészet Bibliográfiája összeállítása a kezdetektől 1945-ig, majd az 1945-60-ig. Mai kutatók az irodalmazás során elegendő, ha a hazai előzményeket megnézik a „Váry- Betkó”-ban, mindent megtalálnak, amire szükségük van. Csendes, szerény egyénisége, jó humora és segítőkészsége mindenki számára szimpatikussá tette. Egyes szellemes mondásai a mai napig közszájon forognak. Régi munkahelyéhez, a Mária utcai Szemklinikához élete végéig hű maradt, s a karácsonyi nyugdíjastalálkozók nélküle elképzelhetetlenek voltak. Legutóbb 2005-ben is jelen volt, s lényéből annak ellenére derű fakadt, hogy tudott súlyos betegségéről. A népes családja körében megélt tiszteletre méltó kor sajátos életfilozófiájának is köszönhető volt: „Minden tevékenység idővel elmúlik a múltban, csak a család az, amiben tovább élünk.” - mondta 88 éves korában. A Mária utcai volt és jelenlegi munkatársak alkotta családban is tovább él emléke! Dr. Salacz György Nekrológ
